Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)
5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás - 5.2.2. Halászat — tógazdálkodás
A Tiszaörvényi vízkivételre alapított Tiszafüredi Öntözőrendszer nemcsak a Közép-Tiszavidék, hanem az egész Alföld első nagy és korszerű öntözőrendszere; történelmi jelentőségű mérföldkő a hazai öntözések fejlődésében és ezért megérdemli, hogy adatait részletesebben ismertessük. A rendszer 6 m 3 /sec vízkivétellel csaknem 20 000 kh öntözésére épült: 123 km hosszú csatornahálózatából 71 km burkolt csatorna. Vízellátásának biztonságát fokozandó, két összesen 300 ha területű, kiegyenlítő tározó épült. A kísérleti öntözőrendszerek építésével egyidejűleg az Orsz. Öntözésügyi Hivatal a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara bevonásával széles körű talajtani és agrotechnikai kutatómunkát kezdett, amelynek fő bázisa a kamara Kisújszállási Növény- és Talajélettani Kísérleti Állomása volt, valamint négy további kísérleti gazdaság. Tiszai öntözéstalajon Tiszaderzsen, körösi öntéstalajon Szarvason, réti agyagon Alattyánban (a Maár-féle gazdaságban) és homokon Gödöllőn végeztek öntözési kísérleteket. A kutatások sok tekintetben úttörő és alapvető eredményeit a kutatók: Berényi Dénes, Frank Melanie, Hank Olivér, Kreybig Lajos, Mados (Kotzmann) László, Manninger G. Adolf és mások — a hivatal tudományos folyóiratában, a dr. Németh Endre által szerkesztett Öntözésügyi Közleményekben (1939—1946) adták közre. 5.2.2 Halászat — tógazdálkodás A Közép-Tiszavidék ősi, szabályozás előtti halászatának-tógazdálkodásának ismeretében különösen megdöbbentő az a hanyatlás, amely a rendszeres szabályozás előrehaladását kísérte. Bár a Tisza völgyét végig kísérték az anyamederrel fokokon-ereken keresztül összeköttetésben levő holt-ágak, laposok három halászvidék alakult ki: 1. a Hevesi Medencében az Eger és a Laskó torkolatvidékén, a Tisza és a Kis-Tisza közén a Cserőközzel és Csapóközzel — Füred—Poroszló—Halászi háromszögével — mint középponttal; 2. a Zagyva és a Miller torkolata fölötti medencében, Szolnok—Fokoru—Fegyvernek—Törökszentmiklós négyszögében, Ballával és Püspökivel mint középponttal; és végül 3. területünk alsó szélén, a Körös-torkolat feletti, alul nyitottabb, medencében — Alpártól Szelevényig ill. az egykori Halászig. 160 E halászvidékek fő birtokosa a szomszédos egri püspökség és káptaian volt, de a középkor folyamán 16 egyházi nagybirtok osztozott rajtuk. A birtokok fő (vagy legalábbis egyik fő) jövedelmi forrása pedig a halászat-tógazdálkodás volt. A terület halászata 200— 250 km-re levő — tehát 4—500 km-es körzetben fekvő — birtokosok haiellátását biztosította: Pannonhalmától, Tihanytól, Garamszentbenedektől, Leleszen (Zemplén vm) Zásztyon keresztül — Titelig és Szávaszentdemeterig. Az olyan „közeli" birtokosról, mint Fejérvár, Óbuda, Nyulak-szigete (Margitsziget), Dömös és Várad — nem is beszélve . . . Az értékes birtokokról tulajdonosaik még a tatárjárás pusztításai után sem mondtak le, ezért volt kénytelen IV. Béla a kunokat a folyótól távolabbi területeken letelepíteni. (Amibe a kunok nehezen törődtek bele: előbb erőszakkal, majd békés eszközökkel, vásárlás révén igyekeztek kijutni a Tiszához, pl. Roff megvételével . . .) A terület halasainak számát és méretét megállapítani ma már alig lehet. Mintegy százra becsülhető, amit eddig ismerünk közülük. (Csak Alpár határában 9, a Cserőközben, Halász, Magyarád mellett ugyanennyi halasról tudunk.) Ami pedig méretüket illeti, a feliszapolódás miatt bizonyára erősen összezsugorodott Igari Nagy Tó kiterjedése még a XIX. sz. derekán is megközelítette a 430 ha-t.)
