Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja II. rész, A rendszeres szabályozások kora (1846-1944) (Vízügyi Történeti Füzetek 9. Budapest, 1975)

5. A „Tiszavölgy rendezésének" további feladatai — A vízhasznosítások helyzete a Közép-Tisza vidékén a XIX—XX. században - 5.2. A mezőgazdasági vízhasznosítás - 5.2.1. Az aszály és az öntözés

Azt, hogy 1863 utón nem történt semmi a Tiszavölgy öntözése érdekében, mindenki az önkényuralom rovására írta, de azt, hogy a várt és sürgetett nemzeti gazdaságpolitika ilyenirányú követelményei 1867 után ugyancsak elsikkadtak, a hivatásuk révén érdekelt szakemberek szűk körén kívül már senki sem vette észre. A közvélemény érdeklődését egyéb kérdések foglalkoztatták. Területünkön nem voltak olyan kedvező lehetőségek, hogy az érdekeltek kisebb-nagyobb csoportjai bármit is kezdeményezhettek volna — pl. a Sárvízi Nádor Csatorna Társulat keretén belül megalakult első öntözőtársulatunkhoz hasonlóan. Itt csak állami beruházás alapján megvalósítható, nagyobb méretű csatornák jelentettek volna segítséget, ami elől azonban a kormány mereven elzárkózott. Igen jellemző, hogy a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztériumban a Tiszántúl öntözése ügyében 1867. okt. 30-án. Mihalik János elnökletével tartott értekezlet dokumentumai még csak nyilvánosságra sem kerültek, sőt a szélesebb nagyközönség még csak tudomást sem szerezhetett róluk. Semmit sem publikáltak róla, mert idegenül és zavaróan hatott volna a kiegyezés utáni hivatalos kincstári optimizmus légkörében.* Pedig ez az értekezlet a tollal és a szóval nem a leggyakorlottabban bánó mérnökök olykor kínosan és talán túlzóan drámai megfogalmazásai ellenére lényegesen reálisabban (és főleg: lelkiismeretesebben) értékelte a helyzetet és feladatokat, mint a hivatalos sajtó.

154 Az értekezlet jegyzőkönyve megállapítja, hogy a végrehajtott ármentesítési és lecsapolási munkálatok mentesítették ugyan az addigi árterületet, de ugyanakkor annak nagy részét hasznosíthatóságának feltételeitől fosztották meg. így a munka, mint minden egyoldalú eljárás, rendkívüli károkat okozott: a legelők, rétek csökkenésével a terület nagyhírű állat-, ill. marhatartása hanyatlásnak indult. Egyetlen orvosság az öntözés, amely, mint a közvagyon gyarapításának eszköze, országos pártolást érdemel: „egyedüli eszköz egy ezelőtt gazdag, de az ország kormányától helybenhagyott terv szerinti szabályozás folytán végpusztulásnak indult nagy vidéknek az ínségtől megmentésére ... A hajdan vízjárta terület célszerű öntözés nélkül sivataggá fog változni, hol jólét lehetetlen és honnan ember- és állatnak pusztulnia kell..." Amikor Gonda Béla 1876-ban elkészítette az első hazai öntözési statisztikát, a KözépTiszavidékről egyetlen adatot sem kapott: itt akkor még egyetlen öntözés sem működött.

155 De nem hozott eredményt a Kultúrmérnöki Intézmény 1879-ben megkezdett tevékenysége sem, nem is beszélve az országos viszonylatban is teljes kudarcba fulladt 1900:XXX. t. c.-rői. Az öntözésügy szempontjából ebben az időben a legnagyobb hatású a világot járt Türr István és munkatársa Gerster Béla tevékenysége volt, akinek működési területe (a Panama-csatorna és a Korinthoszi-csatorna után) a Bácska volt. Újjáépítették a Ferenc-csatornát és megvalósították a Ferenc József-csatornát, valamint annak kísérleti öntözőtelepeit, amelyek nagyszerű eredményeket hoztak. (Az egyik itteni telep, a puszta-péklai a Közép-Tiszáról ide került Pech József tervei szerint épült és vezetésével működött.)**

156 Működésük alapelve az volt, hogy az öntözéses gazdálkodásoknak állattartó gazdaságoknak kell lenniük, mert az állattenyésztés nemcsak általában a mezőgazdaság energiabázisa, hanem az öntözéses gazdálkodás esetén a talajszerkezet fenntartója is. Ők ismerték fel először az állattenyésztés visszaszorulásának a veszélyeit az akkor már 64%-ban feltört bácskai földeken. Felismerésüket a későbbi fejlődés orságos viszonylatban is igazolta: 1870—1906 között a 100 ha-ra eső számosállat-állomány 84,2-ről 71,2-re, majd 1919-ig 28,8-ra (!) csökkent. (Ez a „fejlődés" a Közép-Tiszavidéken az 1930-as évekre játszódott le.) * Napjaink történetírása még nem végzett annak a súlyos nemzeti tudatkihagyásnak a feltárásával és felszámolásával, amely a Bach-korszak kiegyezés utáni értékelésében — mondjuk ki kereken: a Bach-korszak folytatásában! — tapasztalható. Megállapíthatjuk, a vízügyi történeti tudat deformálódása is beleillik az állalános képbe! ** Itt állították üzembe az első úszóműves vízkivételt.