Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.3 A török hódoltság kora (XVI—XVIII. század)

A réti halászat, vagyis az ősi halász-pákász tevékenység terjedése és erősödése nemcsak a török által megszállt területre és a végvárak övezetére — így a Közép-Tiszavidékre és határosára, a Hortobágy—Berettyó—Körösök vidékére — jellemző, hanem országos jelenség. Ekkor vált számottevő tényezővé halászati szempontból az Ecsedi-láp, valamint az ország nyugati felében a Balaton vízrendszer és a Fertő—Hanság vidéke is. (Mégpedig olyan mértékben, hogy a Batthyány-birtokok jelentős jövedelmi forrásává vált a középdunántúli területek halfogásának ausztriai kereskedelmi értékesítése.) A hódoltsági területek gazdasági életének XVII. századi konszolidálódását a jelek szerint a halászat fellendülése is követte: a török földesúri szolgáltatások ezen a téten szerényebb követelményeket támasztottak, másrészt pedig a városi halászok egyszeri adóval válthatták meg a halászat jogát, így érthető, hogy a felszabadulás egyedül Csongrádon 84 hivatásos (csónakos) ,,halászmestert" talált (1693. évi adat). Az Alföld gazdasági életének átalakulását, a lehetőségekhez való alkalmazkodást jellemzi, hogy a kor gazdasági tevékenységének fő ága a rideg-állattartás, elsősorban a marhatartás lett. Valószínű, hogy e tekintetben nemcsak relatív fejlődésről, s nem is csak súlyponteltolódásról — Tiszántúl: Nagykunság és a Hortobágy jelentőségének növekedéséről — hanem abszolút növekedésről is beszélhetünk, bár ehhez egyelőre nincs elegendő adatunk. Az állattenyésztés előtérbe kerülésének oka a helyhezkötött földműveléssel szemben nemcsak az, hogy a könnyen elmenekíthető és értékesíthető állomány lett a vagyonmentés legjobb módja, hanem az is, hogy az állatkereskedelem adóztatása a török területen csak később alakult ki (a magyar harmincadvám mintájára). A súlyponteltolódás e téren is megnyilvánult: a korábbi északitáliai—bécsi kivitel mellett, amelynek központja Szeged és a Kiskunság volt, új piacok léptek előtérbe: a Bécssel vetekedő Auspitz (Morvaország) és Lengyelország. Ez a kereskedelem pedig főleg a Tiszántúlról, a szabad kun és hajdú kerületekből indult ki, melyek a saját tenyésztésű marhák eladásának hasznát álcázott tranzitkereskedelemmel — magyarán szólva csempészéssel — is növelték. A XVII. század második felében azután a marhakereskedelem gyors hanyatlásnak indul. Hirtelen megváltozik a kép. Ahogy korábban a lakosság a lábasjószágot tekintette a vagyonmentés legjobb módjának, úgy vált most a magyar viszonyokat kitanuló, fosztogató katonaság és a hatalmaskodó császári tisztek könnyű vagyonszerzésének eszközévé — a rablás és a csempészés. A török csak egyetlen esztendőben, 1669-ben, nem kevesebb, mint 60 000 hódoltsági területről elrabolt marháért követelt kártérítést... Mikor pedig a visszavonuló török csapatok nyomában egyfelől a zsoldos seregek, másfelől a tatár hordák és a rác segédcsapatok özönlötték el az Alföldet, a korábbi virágzó állattenyésztésnek jóidőre szinte még a nyoma is eltűnt — főleg a Tiszántúlon. Jóllehet a kor gazdaságának bemutatása során alig van lehetőségünk, hogy erre a rend'kívül fontos mozzanatra is kitérjünk, mégsem hagyhatjuk említés nélkül azokat az önkormányzati vívmányokat, amelyekkel az alföldi parasztvárosok nemcsak létüket, de gazdasági megerősödésüket is biztosították. E vívmányokban fontos helyet foglalt el az állattenyésztés és marhakereskedelem lehetőségeinek biztosítása, az évszázados gazdasági tapasztalatokat rögzítő szokások fenntartásával: a gulyatartás, nyájlegeltetés szabályozásával, a nyaraltatással, teleltetéssel és váltólegeltetéssel együtt, mégpedig közérdekből — elvileg mindenki számára, mint azt az ún. főbocsátás és erdőbocsátás is tanúsítja. (Ezzel kapcsolatban pedig utalnunk kell arra is, hogy a nyaralók és telelők váltólegeltetésében lényegében az ősi ártéri legeltetés hagyományai maradtak fenn.)