Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.2 A késői középkor ártéri gazdálkodása és vízépítése (1242—1526)

malom, amelybe mintegy ötven km-es körzetből — Endrődtől és Gyomától kezdve egészen Karcagig — jártak őrletni. A malmot a püspök 500 évvel ezelőtt, 1474-ben újíttatta fel. Legutolsó adatunk helyreállításáról és korszerűsítéséről 1753-ból való. Hasonló múltú lehet a nem kevésbé híres kakati malom,* amelynek, Takács szerint, finom lisztje miatt jutott el híre az ország határán túlra is. Kétségtelenül a török alatt vált híressé a Tinóka-érre épült törökszentmiklósi malom, a szolnoki malomzugi és a torkolati Zagyva-malom, de főleg — méretei és forgalma miatt — Jászberény két malma, mégis alig valószínű, hogy ezek mind a török kor bizonytalan időszakában keletkeztek volna, nyilvánvaló, hogy eredetük inkább a középkori gazdasági élet XIV— XV. századi fénykorától számítható. Ugyanez mondható el a szegedi hajómalmok középtiszai elterjedéséről is: ennek az iparágnak az első fénykora ugyancsak a XIV—XV. századra tehető, s valószínűtlen, hogy messze földön ismert termékeit éppen a szomszédos Közép-Tisza völgyén nem használták volna — éppen úgy, mint később a XVIII. sz. elejétől kezdve. Területünkön az ősi legeltető állattartás István óta fokozatosan visszaszorult s az állandó letelepülés hatására egy differenciáltabb ártéri gazdálkodásnak adott helyet. A félnomád állattenyésztésnek valóságos reneszánszát hozta a jász-kun kerületek betelepítése: a kunok egy-két évszázad alatt is csak a félállandó telephelyek kialakításáig jutottak. (A nagy középponti szállásaik körül alig van olyan szállás, mely ne a legeltető állattartásról tanúskodna). Ez a fellendülés nem szorítkozott csak a jász-kun kerületekre, de hatással volt mind a Duna—Tisza közi, mind a tiszántúli állattartás kibontakozásában és a két fő piac Szeged és Debrecen megerősödésében is. (Ennek köszönhető, hogy az Alföld gazdasági élete a török korban sem pusztult el, csak alkalmazkodott a megváltozott viszonyokhoz.) A Kunság e nyilvánvaló hatása ellenére területünk állattartását a nagy gulyák, ménesek, nyájak mellett a változatosság, sokoldalúság is jellemezte. Már korai okleveleink adatai, a későbbiekben a szolgáltatások pontos leírása alapján megállapítható, hogy az ártéri településeken az istállózó-tejtermelő marhatartás, s a sertéstartás mellett az aprójószág nevelése is általánosan ismert. A kun területek félnomád állattartása és az azon kívüli területek hasonló méretű rideg pásztorkodása inkább az exportigényeket (marhakereskedelem) és a katonai érdekeket (lótenyésztés) szolgálta. A kor ártéri gazdálkodásának mind állattartási, mind földművelési vonatkozásai — elsősorban a Györffy György alapvető kutatása, ill. forrásfeltárása nyomán — ma már eléggé ismertek nemcsak a Tiszavölgy, hanem szinte az egész Duna-medence vonatkozásában, s így erről itt aligha mondhatnánk újat. Feltétlenül ki kell emelnünk azonban — ismételten utalva a XIII. sz. 2. felének legfontosabb forrásaira — a gazdálkodásnak minden irányban megnyilvánuló differenciáltságát: mégpedig állattartáson (kisállattartás-méhészet) és földművelésen (gabonafélék, kapások), valamint a tógazdaságokon túl — a kertészetig: a gyümölcs-, szőlő- és zöldségkertészkedésig, sőt a gyümölcstermeléssel valószínűleg egybefonódó erdőgazdálkodásig bezárólag . . . Üj és gyakorlati szempontból sem közömbös eredménye az újabb kutatásoknak a tiszavölgyi ártéri erdők gazdasági jelentőségének, sőt az „erdőgazdálkodás" létének a felismerése és a valószínűleg ezzel kapcsolatban kialakult ártéri gyümölcsösök feltételezése. * Kakát a XVIII. sz.-ban nagyhatárú puszta Bánhalma és Kenderes szomszédságában, a XVII. sz.-ban pusztult el.