Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.2 A késői középkor ártéri gazdálkodása és vízépítése (1242—1526)

Azt pedig, hogy ezek a sokat emlegetett „vízhasználatok" nem csupán a meglevő adottságok puszta „kihasználását" jelentették, hanem céltudatos, s gyakran jelentős méretű munkálatokat kívántak: tényleges vízépítési tevékenységgel jártak, azt ugyanannak a címnek — nagy gyakorlati-műszaki tapasztalatokról tanúskodó! —• 1. §-a is bizonyítja, amikor megmagyarázza, hogy a vízfolyások miért nem tekinthetők határoknak: ,,Mert ilymódon igen sok csalás következhetnék be és a vizeket, vagy folyókat rejtekcsatornákon és néha igen csekély árkokon át, vagy gátak állításával és töltések által mindenki olyan helyre vagy mederbe vezethetné le, amilyenbe inkább akarja, és ezáltal másnak földeit, erdeit vagy rétjeit igen könnyen bitorolhatná." (A szerző által eszközölt szövegkiemelés tanúsítja, hogy a folyószabályozás alapelvei és eszközei: a vezérárkok, terelőgátak már Verbőczy előtt ismertek voltak!) A középkori szokásjognak ez az írásbafoglalása tehát nem kevesebbet tanúsít, mint hogy a legkülönbözőbb vízimunkálatok: a vizek, vízfolvások csatornákban, árkokban való elvezetése, töltések közé fogása, pályájának gazdasági megfontolásokból való módosítása („szabályozása") — éppen olyan közismert tevékenységnek és általános gyakorlatnak tekinthetők, mint a szántók, rétek és erdők árvédelme, víztároló malomgátak építése, vagy akár — mint az előbb láttuk — alkalmas helyeken („apta loca") halastavak létesítése . . . Mindezek után talán csak az adománylevelek mintájáról, a haszonvételek és tartozékok fogalmának meghatározásáról szóló részeket kell még megemlítenünk, amely ismételten aláhúzza, hogy az utóbbin ,,a város, mezőváros, vagy falu minden haszonvétele és jövedelme" értendő, s hogy ezek közé „a vizek, folyók, halastavak, halászatok, vízfolyások, malmok, malomhelyek ..." is beszámítandók. (A szövegben itt nem találunk ugyan kellő magyarázatot a vizek ismételten emlegetett ,,egyéb haszonvételei"-re de a továbbiakban az okleveles anyag alapján, megkíséreljük, hogy erre a kérdésre is választ kapjunk.) A „haszonvételek" fogalomkörében a halasok és a halászat után általában a hajózás két formájának: egyrészt a „partváltásnak" vagyis a gázlók és révek fenntartásának-használatának a jövedelmét, a vámokat, másrészt a folyó menti hajózásnak a jövedelmét szokták felsorolni. Nem tudjuk, hogy a folyó menti hajózás kezdetei meddig nyúlnak viszsza, de valószínű, hogy már a honfoglalás óta, de legalábbis István óta, folytatták, hiszen a lázadó Ajtony vezér első teendője a marosi királyi sószállítmányok (só-hajók) lefoglalása volt. (1002.)* Míg Szegedről tudjuk, hogy királyi (kamarai) birtokként már ebben az időben a sószállítás központja lett (és hamarosan a fafeldolgozásé is), Szolnok valószínűleg szintén ettől kezdve és fokozatosan vette át az északerdélyi—máramarosi bányavidék korábbi (XI— XII. sz.-i) sóraktárának, Szalacsnak (Bihar, korábban Szolnok (?) vm.) a szerepét, mégpedig nyilván a hajózás fellendülésének hatására. Ebben az időben a sószállítás nemcsak virágzott, hanem a későbbieknél jóval szélesebb területen folyt. (Ismeretes, hogy a Sajó is ettől nyerte a nevét: Sav-jó = Só-folyó.) Mindennek ellenére a terület víziútjainak korai hasznosítását még homály fedi, s talán még az olyan adalékok is említést érdemelnek, hogy a terület egyik legnagyobb birtokosának, a garamszentbenedeki apátságnak, egyik oltárképén gabonaszállító hajóval találkozunk: lehetséges, hogy ez is a vízi úton való korabeli gabonaszállítás gyakorlatára utal. * István a középerdélyi sóbányászat és sószállítás védelmére létrehozott királyi vármegye (Belső-, Középső- és Külső-Szolnok vm) szervezésével nyilvánvalóan a hasonló esetek megismétlődésének kívánta elejét venni.