Károlyi Zsigmond - Nemes Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. rész, Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei (895-1846) (Vízügyi Történeti Füzetek 8. Budapest, 1975)

3. Az ősi ártéri gazdálkodás és a feudális kor vízimunkálatai — a Közép-Tisza vidékén - 3.1 A Tiszavölgy ősi ártéri gazdálkodása a korai középkorban (896—1242-ig)

le való összehasonlítás nyújt lehetőséget az egész X—XIII. századi fejlődés felmérésére és megértésére is. Jól ismertek IV. Béla és „Kun" László nehézségei a nomád, sátorozó kunok letelepítésével, az ekkora kialakult magyar feudális gazdasági és települési rend kereteibe való beillesztésével kapcsolatban. Ennek a két nép gazdasági színvonalának különbségén túl más oka is volt. Többek között az, hogy a folyó menti települések birtokosai nem voltak hajlandók lemondani a legértékesebbnek tekintett birtokaikról, akkor sem, ha azok a tatárjárás idején részben elnéptelenedtek. így az ország erejének növelése érdekében letelepíteni kívánt kunság számára csak a folyóktól távolabbi területek maradtak, amelyek a tatárjárás idején jobban elpusztultak. Lászlónak a kunok számára kiállított 1279. évi kiváltságlevele ezeket a nehézségeket tárja fel, s nyújt egyben kulcsot is a kun település térbeli tagoltságának (a jász-kun kerületek elhelyezkedésének) a megértéséhez. Miután IV. Béla a tatárjárást követő időkben az ország újjászervezése során megerősítette a korábbi folyómenti birtokosok tulajdonjogát, — Lászlónak hangsúlyoznia kellett, hogy csak azokat a területeket (birtokokat) adja át a kunoknak, amelyeken „sűrű erdők, halastavak, épületek, helységek" — nincsenek. (A valóságban ugyanis ezek voltak a konkrét anyagi megjelenési formái mindannak, amit mi általában „fejlett településszerkezetnek" szoktunk nevezni.) IV. Béla birtokmegerősítő oklevelei mellett, és azokkal együtt, így vált éppen Kun László kiváltságlevele a legmegbízhatóbb jellemzésévé a Tisza- (és Duna-) völgyi magyar, és a szomszédos jász-kun területeknek, ill. a fő dokumentumává a kettő közötti különbségnek. A magyarság ősi „ártéri gazdálkodása" akkorra tehát olyan színvonalra emelkedett, amelyet nemcsak halászattal, állattenyésztéssel, földműveléssel (-f- kertészkedéssel),* hanem tó- és erdőgazdálkodással (sőt gyümölcs és szőlőtermeléssel)* jellemezhetünk; a terület lakói pedig már régóta állandó településeken („helységek"), sőt szilárd házakban („épületek") laktak. Nyilvánvaló azonban, hogy a Tisza mentéhez hasonlóan a Kunság területei sem tekinthetők értéktelen vagy éppen használhatatlan területeknek, mint ahogy azt egy teljesen eltorzult szemlélet alapján (ti. a Györffy által rajzolt XVIl/XIX. századi kép egyes megállapításainak meg nem értése és hamis általánosítása, időtlenné merevítése alapján) gyakran állítják; „Náddal, sással, gyékénnyel felvert rétség volt az egész táj, s a lakosok csak csónakkal tudtak egyik helyről a másikra járni...** írták le még napjainkban is. (Elfeledve megjelölni a fenti időbeli határokat és azt a „lényegtelen" megszorítást, hogy „árvizek idején" . . . Mert ilyen körülmények között bizony aligha lehetett volna letelepedésre csábítani a legelő szempontjából nemcsak igényes, hanem egyenesen kényes ló és juh tenyésztésével foglalkozó kunokat! Ennél a realisztikusnak tűnő, de valójában leegyszerűsítő jellemzésnél sokkal közelebb áll a valósághoz az a leírás, amit ugyancsak Györffynél olvashatunk, de amelyet nyilván „romantikus" gazdagsága miatt szoktak mellőzni: „ ... a kövér füvű legelőmezőkön címeres szarvú fehér marhák rázták a kolompot. Ahol a legelő szárazabb szikesbe csapott át, apró tippanos füvét juhnyájak borotválták. Ahol a lábnyom vagy szekérút beleveszett a haragos zöld rétbe, ott a konda bányászott. Ha a nyári forróság leperzselte a legelőt, beverték a jószágot a rétbe, ahol még mindig talált harapnivalót ..." Minden egyszerűsítés ellensége a valóságnak (és az életnek is!) A valóságban — mint láttuk — még a kunság „sík" tájai is változatosak és gazdagok: differenciáltak. Persze csak azok számára, akiknek van szeme e gazdagság felismerésére. És a kunságnak természetesen volt, mert éppen ez a gazdagság biztosította létfenntartásának feltételeit: azokat a feltételeket, amelyeket Györffy István tárt fel és mutatott be olyan nagy meggyőző erővel . . . * L. a köv. 3.2 fejezetet. '* Kormos L: Kunmadaras . . . (L. 112. p.)