Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
munka meglehetősen elhúzódott, a torontáli alispáni hivatal leiratában 1888 novemberében még egy hatnapos terminust adott azoknak, akik vízmüveiket korábban „a megjelölt határidőben be nem jelentették, vagy pedig jogosultságukat igazolni nem tudták”. Ezek a kérvények, a tulajdonjogot igazoló okmányokkal, műszaki leírásokkal felszerelve sok adatot tartalmaztak a kompokról, és fontos források lehetnének, ha fennmaradtak volna. Sajnos, kevés maradt fenn, s azok is hiányosak. A szerbittabéi tulajdonos „községi bizonyítvánnyal” igazolta, hogy a komp „a hajózó csatornán... 1856 óta áll fenn”, majd közli, hogy „a Bega-csatorna szélessége a komp helyén 56 méter, maga a komp 17 méter hosszú és 4,75 méter széles, 83 métermázsa, illetve 138 ember átkelésére engedélyezett”. A pádéi komp esetében az alispán személyesen hatósági szemlét tartott, és az „1889. szeptember 20-án megtartott helyszíni tárgyalás alkalmával beszerzett hivatalos adatok nyomán” november 9-én kiadta az engedélyt. „A magyarpadéi közbirtokosság által törvényesíteni kért tiszai révjog ezennel törvénye- síttetik — áll az alispáni döntésben —, s annak birtoklásában a nevezett birtokosság ezennel megerősíttetik, ellenben Ada községnek a jelzett törvényesítés ellen beadott ellenészrevételei, s úgyszintén e jog elnyerésére vonatkozó igényei ezennel vissza, illetve elutasíttatnak.” Az indoklás szerint „Ada község elöljárósága úgy észrevételeivel, mint a szóban levő révjogra vonatkozó igényeivel el volt utasítandó, mivel a helyszíni tárgyalás folyamán okmá- nyilag nemcsak az igazoltatott be a magyarpadéi közbirtokosság által, hogy ezen révjogot részint ő maga, részint pedig jogelődje, 49 éven át háborítatlanul gyakorolta, hanem az is, hogy jogelődje Diván György pádéi nagybirtokos a Pádé és Ada helységek közötti tiszai rév használati kiváltságot, Torontál megye felterjesztése alapján, a nagyméltóságú volt magyar királyi helytartó tanács 1840. szeptember hó 11-én, 25 489 szám alatt kelt felterjesztésének tanúsága szerint legfelsőbb helyről jött engedélyezése alapján bírta és élvezte”. Az engedély jó néhány szakasza a kötelezettségekre figyelmeztette a tulajdonost. „Szigorú feltételül kiköttetik — áll az engedélyben —, hogy a nevezett közbirtokosság képviselője által közlekedő vízjárműnek, úgy mint kompok, dereglyék, illetve ladikok jó karban tartásáról gondoskodjék.” Meghagyás volt arra is, hogy „a révhez levezető lejárók a biztos, kényelmes közlekedés céljainak megfelelőleg mindig kellőleg gondozott állapotban tartassanak”. A réven egyébként minden kártérítési kötelezettség nélkül és határidőre el kellett végezni azokat az átalakításokat is, amelyeket a hajózás vagy a folyamszabályozás érdekei megköveteltek. Külön szakasz rendelkezik „a hajózás, tutajozás és faúsztatás részéről fennforgó összes követelmények a törvényekben, rendeletekben és rendőrségi intézkedésekben előírt módon” való szigorú betartásáról. Ez egyszerűbben mindenekelőtt azt jelentette, hogy a köteleket le kell ereszteni, ha jön a hajó. Ezt a révészek sohasem szerették, mert azt később fel kellett húzni, ezért pedig nem járt semmi, mivel a szolgalmi jog alapján a kompjárás ugyanúgy nem akadályozhatta a hajózást vagy a tutajozást, mint ahogy az egyik szomszéd sem tilthatta meg a másiknak a kocsiút vagy a gyalogösvény használatát. Mindez persze nem gátolta az embereket, hogy ennek az ellenkezőjét is tegyék. A moholi vámdíjszabályzat például kimondta, hogy „kötéleresztésért pedig minden hajó és malom után 80 fillér fizetendő”. Ez törvényellenes volt, függetlenül attól, hogy a szabályzatban egy olyan kitétele is szerepelt, mely szerint „tartozik a tulajdonos vagy a haszonbérlő a közlekedő hajóknak, úgyszintén az egyik helyről a másikra vontatandó vízimalmoknak 5 órától 6 óráig reggel, 12 órától 1 óráig délben és 8 órától 9 óráig este a kompkötelet minden díj nélkül leereszteni”. Az engedély kiadása ugyan bizonytalan időre szólt, de a kikindai levéltárnak a pádéi kompra vonatkozó iratanyagából látszik, hogy ezt mégis újra és újra kérvényezni kellett a megyei hatóságtól, így 1892. január 14-én is. Ebben a pádéi közbirtokosság képviselője arra 98
