Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
Együtt voltak hát az újraindítás feltételei, ha a révnek netalán mégis volt előélete a régmúlt időkben. A kompjárat eleinte a mai révtől számítva, a Tisza-töltésen haladva, mintegy 2200 méterrel lejjebb volt. Itt egy csárda állt, ennek nyomai a két háború között még megvoltak. A Szajáni út vezetett rá, amely a mostani Morotva-pusztát, a korábbi kertésztelepülést érintve, a Díván határrész és az adai meg a moholi nagyerdő között haladt. Az út mindkét szélét fasor díszítette, úgyhogy az utasok árnyékos lombok alatt mehettek Ada felé. Ha viszont beállt az ősz, tengelyig ért a sár, ilyenkor nem segített még a rőzsetakaró sem. A túlsó parton Ada legrégibb részén, az Alvégen, a mostani strand táján kötött ki a komp. Ezt a részt ma is Régi-kompjáratnak nevezik. A kompról, utasairól nincs sok adatunk. Feltehetően köteles komp volt, ezek a XVIII. század végén és a XIX. század elején már mindenütt elterjedtek. „Árvizes években olykor hetekig, hónapokig nem közlekedett — írja Herresbacher József —, ilyenkor a révészek ladikon vitték át az utasokat.” Fridrich Tamás 1878-ban kiadott Bács-Bodrog vármegye... című könyvében közli, hogy „az adai országos és hetipiacokat benépesítik és nagyban élénkítik a legközelebb fekvő bánáti - Torontál megyei — községek”. Pádénak nincs vásártartási joga, majd csak 1883-ban fogja kérvényezni, de akkor sem kapja meg. Ezért márciusbalt, júniusban és októberben, az adai országos vásárok idején a fél falu átmegy a Tisza másik oldalára. Az átkelés persze sohasem egyirányú. Ada már akkor a kézművesek városa volt. Urbán János írja a Tűzsziget című könyvében, hogy 1815-ben és 1819-ben az ottani takácsok, csizmadiák, szabók, kovácsok, lakatosok, kerékgyártók, asztalosok és kötélgyártók céhszabadalmat kaptak. Biztosra vehető, hogy ők már ekkor is tájékozódtak a bánáti részek felé. A folyami és a kétparti közlekedésnek ebben az időben két fontos eseménye is van a Tiszának ezen a részén. 1845-ben Törökkanizsa földesura és a révjog tulajdonosa felépítette az első állandó jellegű hajóhidat azon a helyen, ahol emberemlékezet óta átkelőhely volt. Ideiglenes nem egy volt már, s hadicélokat szolgált, mint a zentai, amelyet Savoyai Jenő ágyúi zúztak szét, és megakadályozták a török derékhad átvonulását. Ez a mostani az utas- és áruszállítás szolgálatában áll, csak akkor szünetel a forgalom rajta, ha megnyitják, hogy a vontatással közlekedő hajók zavartalanul továbbhaladjanak, és persze télen is, amikor szétbontják. 1844-től rendszeres gőzhajójárat közlekedik Pan csóva és Szeged között. A kis, dióhéj alakú propellergőzös hetente egyszer, majd háromszor teszi meg az utat a két város között. A pádéi kompjárat feltételes megállóhely volt. Az adaiaknak is, ha hajóra akartak szállni, először át kellett jönniük a bánáti oldalra. „Rendes hajóállomás nem volt, noha a gőzhajó személyeket is szállított — írja Pádé kiadadan helytörténetének szerzője. — Ha valaki azon utazni akart, elég volt, ha a régi kompjáratnál a partra állott, s az érkező gőzhajónak zsebkendőjével intett.” Herresbacher József feljegyezte még a pádéi id. Kiss Istvánnal folytatott beszélgetését is, aki 1833-ban még látta az első gőzhajót a Tiszán, a Franz I.-t, amelyen Széchenyi István ment Szegedre. .Amint a partról néztük a hajót - mondta idősebb Kiss István -, s láttuk, hogy se ló, se ember nem húzza, s mégis fölfelé halad, azt mondtuk magunk között, hogy az emberi dolog nem lehet, itt az ördög dolgozik.” A XIX. század a gőzhajózás kora, de ezen a folyószakaszon ez idő tájt még látni a titeli sajkások evezős-vitorlás hadának némelyik fahajóját is. Leggyakrabban az őrnaszádok meg az Oranica nevű segédhajók cirkálnak erre gyakorlatozásképpen, de megjelennek olykor az ágyúsbárkák, fedélzetükön a búzavirágkék egyenruhás pattantyúsokkal, meg a nehéz csajkák is. 1832-35 között még nyolc ilyen vízi járművet, azaz nehéz csajkát építettek a titeli ha91
