Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
A pádéi komp esetében is jól kitapintható, hogy a paraszti árutermelés termékeinek Bánátból a Bácskába és vissza való áramlására csak a XIX. században jöttek létre a feltételek. 1822 és 1840 között készültek el a torontáli részeken a m egyei Tisza-töltések. Herres- bacher József helytörténeti munkájában idézi Vass János gátőr szavait, aki 1832-ben még szemtanúja volt a pádéi töltésrészek létrehozásának. „Még Krassóból is jöttek ide közmunkára” — mondta. A vidék benépesítése a század elején fejeződött be. Igaz, Padéra, az őslakos szerb pásztorok mellé már 1784-ben szegedi dohánykertészeket telepítenek, de lakossága valójában 1832-ben duzzadt fel, amikor a szomszédos Morotva faluból beköltözött a földesúri önkény alól menekülő népesség. Takáts Ráfáel már idézett, Toldalék néven számon tartott tájszótárának néhány szavával akár érzékeltethetjük is, kik voltak a falu lakói, hogyan éltek. A zárójelben közölt szómagyarázat is a szótár szerzőjétől származik. Az emberek nemcsak kukákkal (dohánykötél végén fahorog) bajlódtak, némelyik közülük plájás, azaz határőr (véghelyőrző, végőrös, országvége szélén vigyázó), vagy éppen betyár (szabadban szolgáló állhatatlan béres), bojtár (pásztorok inasa, segédje), sibtár (fitár, marhahajtó). Közülük nem egynek gugyoló (gurgyolag, gurgyal, viskó, vityilló, kunyhó, huruha, földbeásott ház) a hajléka. Ebédre tincsérban (lábatlan vagy háromlábú cserépedényben) főzik a gyuroványt (gyúrott tésztát) meg a gancát (tatárka lisztből főtt étel, dödölle). Tepsibe (tepszia, nagytál, pogácsa-, bélés- és málésütő) öntötték a görhönyt (görhe, kukoricamáié), a vasárnapi tyúklevesbe olykor lúdgége (bordás tészta) került, az asztalra pedig, ebéd után, botratekercs (kürtőskalács, botkalács). Ezt a képet ki lehet egészíteni egy népdallal, amelyet Kálmány Lajos gyűjtött Pádén a múlt század végén: „Réztepsibe sül a máié, Máj’ menyasszony löszök már én.” Esetleg egy másikkal is, amelyet a szomszédos Morotva pusztán jegyzett fel: „Ráncos csizma, fakilincs, Kenyér meg egy falat sincs.” Vannak persze vagyonos (birtokos, jószágos, értékes, tehetős) emberek is, akik tőkepénzzel (magpénzzel, főpénzzel) rendelkeznek, asszonyaik Bécsben öltözködnek, ruhatáruk egyik része a hévernyő (meleg ellen való árnyékoló). A szomszédos dohánykertész falvak is ez idő tájt alakultak meg, úgymint Cernabara, a későbbi Feketetó (1800), Tiszaszentmiklós (1803), Száján (1806), Jazova és Hodics (1810). Az új népesség bérlőként telepedett le, a bért terményben vagy pénzben fizette, vagyis árutermelő volt, aki feleslegét, illetve minden terményét értékesítette. A környező falvak lakossága a búzát a Kéra partra szállította, az ott veszteglő tiszai dereglyékhez. A dohánynak titkos ösvényei voltak a tiszai ladikjárásokon át Bácskába. Az egyéb termények értékesítésére a környező vásárok adtak lehetőséget; Kikindán 1784-től, Csókán 1800-tól, Törökkanizsán 1832-től volt országos sokadalom. Fontos tény, hogy a szomszédos Ada is ez idő tájt vált kereskedelmi gócponttá: 1835-től vásároshely, 1836-tól mezőváros. 1840-ig tehát minden összeállt, ami a pádéi komp létrehozását lehetővé tette, sőt sürgette is: a vízjárta földeket a töltések, ha váltakozó sikerrel is, de már védelmezték a tiszai áradástól, az otthonra talált új népesség egyre nagyobb terményfelesleget produkált, és kereste az értékesítés jobb alkalmait. 90