Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
ugyanis kitűnő vadászok hírében álltak. A pecérek ebtenyésztők, vadászkutya-gondozók voltak, foglalkozásuk nevét az Ada helyén elenyészett Peszér (1332) őrzi. A mai Gyála szomszédságában volt egy Daróc (1451) település. A hódokról, az értékes prémet adó víziállatokról sok települést neveztek el, ebből következtetünk, hogy a hódászat is elterjedt foglalkozás lehetett. Egy Hód nevű település (1231) egykor Szécsány mellett létezett, de az okiratok Hódost (1247) és Hódmezőt (1337) is emlegetnek. A mai Jazovóval teljesen egybeépült Hodics táján kell keresnünk a középkori Hódegyházat, Hódpusztát (1337). Egy 1450-ből származó révkanizsai jobbágyjegyzékben a következő foglalkozásnévből képzett vagy foglalkozásra is utaló személynevek vannak: Deák, Halász, Kovács, Kulcsár, Lőcsös, Molnár, Nyúlás, Révész, Szabó, Szappanos, Szűcs, Tagló, Tímár, Varga. Ebből a jobbágyi sorba süllyedt földművelő, halász-vadász és kézműves népességből alkalomadtán szintén kikerülhetett jó néhány réven járó is. Igaz, a röghözkötöttség gondolata és gyakorlata ekkor már mély gyökeret eresztett, de ez nem zárta ki mozgékonyságukat, mivel egyre több a termény és a termék, egyre jobban kell a szekeres, a fuvaros, a cipekedő. A szekeres szolgálatot teljesítő udvarnokoknak általában nagy szerepük volt a terményszállításban, de bennünket most nem a várba, az udvarházba irányuló forgalom érdekel, hanem az, amely a folyón túlra áramlik. A Tisza, a Maros és az Aranka partján szép számban megszaporodott helyi székhelyű monostorok mellett gazdag birtokalapítványa volt ezen a tájon az esztergomi érsekségnek, a tihanyi apátságnak, a budai káptalannak, a budai apácáknak, valamint lejjebb a fehérvári templomosok rendjének. Ezek virágzó gazdaságok voltak. Csóka, Tiszaszentmiklós, Pádé táján egymást érték a halastavak, a sókamra közelsége pedig lehetővé tette a földolgozást is. Innen aztán az udvarnokok hosszú szekérsorokban fuvarozták a sózott halat és a többi élelmet a réven át a kolostorokba, a papi székhelyekre. A mezőgazdasági terményfelesleg, az erdő hasznának és a kézműves jobbágyság termékeinek értékesítésében döntő szerepet játszanak a vásárok. A kanizsai és a zentai átkelőhely forgalmára bizonyára nem kis mértékben hatott egy olyan nagy vásároshely közelsége, mint amilyen Szeged volt. A Bácskába érkező vándorkereskedők, kézművesek célpontja a virágzó bánáti Becse, de nem téveszthető szem elől, hogy Becskereknek is már 1331-ben volt vására. A kor embere, ha sietett, nyeregbe szállt. De adatok vannak a kerekes járművek elszaporodásáról is. „Utamon - írja 1433-ban az idézett francia lovag és utazó - találkoztam emberekkel, akik szekereken utaztak, heten az egyiken, heten-nyolcan a másikon, és a szekeret, mint ahogy ez szokás, csak egy ló húzta... Némely szekér a vidék szokása szerint van lefedve, melyek igen szépek, és könnyűek a kerekek és minden egyéb részük, és úgy tűnik, egy ember elvinné a vállán, ha a sárban elakadna. És a hátsó kerekek sokkal magasabban vannak, mint az elsők.” Bertrandon de la Brocquiére alighanem az ajonca kocsit írta le, amelynek villa alakú rúdja volt, egy ló húzta, és a hátsó kerekei nagyobbak voltak az elsőknél. Szép lett volna persze, ha megírja azt is, hová, merre tartottak. Az akkori utasok egyébként bő felső öltözetben indultak útra. Ebből lett később a porköpeny, ezt a szót Takáts Ráfáel is felvette tájszótárába, a következő magyarázattal: „Por ellen való rendezmény”. A kétfogatos rudasszekér a fuvarozás eszköze volt, ilyeneken szállították a sózott halat Budára. Nem volt ritkaság az ember vontatta kétkerekű taliga sem, ezt Kun László szekerének nevezte a szegénység. Nagy a valószínűsége annak, hogy a gyalogos és lovas népség mellett ezek a szekerek is igénybe vették a tiszai komphajókat. A mázsaszekér, a nagykereskedelmi és a nemzetközi forgalom négy, hat vagy meg ennél is több fogatú nehéz járművei viszont nem jártak erre, mert a nagykereskedelmi utak elkerülték ezt a vidéket. A velencei kalmárok Szlavónián keresztül, a raguzai kereskedők Szerémségen át, leginkább a péterváradi réven átkelve jutottak 86
