Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A Bánság híres vízépítő mérnöke: Katona Antal
latában állt. A Bega szabályozása után az Illancsi- és az Alibunári-mocsarak lecsapolása következett, s ezáltal mintegy 150 000 hold terület vált alkalmassá a mezőgazdasági munkára. A Tisza és a Maros szögében, azon a területen tehát, amelyet a Felső-Torontáli Ármentesítő Társulat ölel fel, a XVIII. század elején szintén sok víz járta föld volt. Szentkláray Jenő Száz év Dél-Magyarország újabb történetéből című könyvében (Temesvár, 1879) írja, hogy „a bánsági vidék telve volt ekkor roppant terjedelmű állóvizekkel és mocsarakkal; a talaj a Tisza és a Maros mellett mindenütt posványoktól, nádas-kákás rétektől bűzködött...” A Törökbecsén élő paptörténész, a Magyar Tudományos Akadémia meg a belgrádi Szerb Tudós Társaság későbbi levelező, illetve rendes tagja könyvében mindezt részletezi is. „Torontál megyében Üj-Szegedtől Szentivánig és Gyáláig egy mocsár volt az egész vidék. Törökkanizsa, Cernabara, Oroszlámos, Valkány, Rábé, Béba és Keresztúr között terült el az arankai mocsár” — írja egy helyütt. Valamivel lejjebb így folytatja: „Csóka, Száján és Pádé közt volt a tiszaszentmiklósi mocsár, mely hajózható is volt.” Ennek kapcsán a lábjegyzetben közli: ,Aggastyánok emlékeznek, hogy a csókái templom tövében nagy gabona hajók kötöttek ki.” Jellegzetes képet fest a vidékről a következő rész is: ,A legnagyobb dél-magyarországi mocsár azonban Nagykikinda, Kis-Orosz, Novo Szellő, Tóba, Basahíd, Torda, Csesztreg (a mai Csősztelek), Ittebe, Melence, Jankahíd, Idvarnok (azaz Udvarnok — K. Z.), Szent-György (Begaszentgyörgy, a mai Zitiste — K. Z. megjegyzése), Nagy- és Kis-Torák közt, tehát min- tegy 8 négyszeg mérföldnyi lapályban terül el, számos szigeteivel és rengeteg nádasaival. Nevezem ezt Tóba-Csesztregi mocsárnak. Tőszomszédságában voltak a bózitói kisebb és a Csernya—Hetin—polduri nagyobb mocsarak. Torontál szívében tehát... hol jelenleg gróf Cse- konics János virágzó birtokai és népes falvai vannak, összesen mintegy 13 négyszeg mérföldnyi terjedelemben beláthatadan sima tengerhez hasonlított a vidék.” Szentkláray leírása szerint ilyen volt a torontáli táj 1717-18-ban. A lecsapolás, a folyókotrás, az első kezdetleges védmű emelése a XVIII. század végén kezdődött, de az érdemi munka dandára a következő század első felére esett. ,A maros—tiszai 300—400 ezer holdat tevő balparti (torontáli) árterületek vízmentesítése érdekéből — írja Katona Antal Torontálmegye vízrajzi ismertetése című könyvében (Kecskemét, 1867) — 1816. évtől kezdve tétettek nagyobbszerű töltésépítések, úgy a Maros, mint a Tisza mentében és így a vízszabályozás terén méltán lehetett Torontált kezdeményezőnek és jégtörőnek nevezni hazánkban.” 1838-ban a bánáti Tisza mente Nagybecskerektől Törökkanizsáig már el volt látva töltésekkel. Ezeket „a vármegye összes munkaereje” építette fel közmunkával, vagyis Torontál úrbéri jobbágysága, majorsági cselédsége. A karlócai levéltárban őriznek egy kimutatást - feltehetően 1837-ből - az úrbéres és a majorsági falvakról, és arról is, hogy a „feljegyzett helységek úrbéri telkeik után évenként mennyi szekeres közmunkát tenni köteleztettnek, házas és házadan zsellérekre pedig mennyi gyalog teljesítendő közmunka esik”. Igás munkaerőt szolgáltató, úrbéri terhek alatd helység volt többek között Aradác, Beodra, Bocsár, Cernabara, Csóka, Magyarittabé, Módos, Oroszlámos, Törökbecse. A majorsági földekkel bíró zsellérfalvak közé tartozott Écska, Katalinföld, Lázárföld, Lukácsfalva, Szentmihály, Zsigmondfalva, Káptalanfalva, Ürményháza, Istvánfalva, János- föld, Firigyháza, Rábé, Jázova, Verbica, Akacs, Udvarnok, Száján, Kisorosz, Torda, Magyar- csernye, Tóba. A kivetés módját az öt utóbbi falu példáján mutatjuk ki. Szajánnak annak idején 342 házas és 76 házadan zsellére volt, Kisorosznak 324, illetve 76, Tordának 211, illetve 196, M agy arcs erny ének 217, illetve 143, Tóbának pedig 107 házas zsellére és 51 házadan. Minden 42
