Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Kiss József verbászi síremlékénél
A munka most már olyan szakaszába érkezett, amikor nem elegendő csak a kegyelet, az ügybuzgalom. A síremlék helyreállítása, a márványtábla visszahelyezése, az esetleges szerb- horvát és magyar felirat elhelyezése már szakértelmet követel. Szerencsére Verbászon még élnek idős emberek, akik megbízható információkat tudnak adni, vannak régi fényképek is, úgyhogy a rekonstrukciót elég nagy pontossággal el lehet végezni, ha a pénzt, az ilyen jellegű kezdeményezések örökös buktatóját, össze lehet hozni. Nyilván a Vajdasági Műemlékvédő Intézetnek is lesz itt tennivalója. Mila Acimovic, a Vajdasági Általános Csatornahálózat újvidéki mérnöke, aki az eddigi munkákat irányította, és a legtöbbet tette, hogy az elképzelések életre keljenek, az indítékokat így foglalta össze: „Nikola Mirkovnak emlékművet emeltünk a törökbecsei duzzasztóműnél. Kiss József sírját rendbe tesszük. Ezzel tartozunk nagyjainknak.” Ehhez igazán nincs mit hozzátenni, esedeg csak Sárközy Imre idézett cikksorozatának zárómondatát, többes számra változtatva: „Szebb koszorút ma sem tehetünk sírjukra, mint ha emléküket megbecsüljük!” (1983) A Kilátóban, a Magyar Szó szombati magazinjában 1983. március 26-án, Kiss József halálának 170. évfordulója alkalmából cikk jelent meg A kincstári inzsellér verbászi sírjánál címmel. Ennek kapcsán, 1984. január 16-án levelet kapott a szerkesztőség Nyugat-Német- országból. „Én a bolond luteránus 6. egyenes ági leszármazottja vagyok és a hatodik inzsellér” — így mutatkozott be a levél írója: Kiss Mihály, azaz „Dipl. ing. Michael Kiss”, ahogy a levélpapíron áll nyomtatott betűkkel. Az egész család nevében - Kiss leszármazottak még Angliában és az USA-ban is élnek — megköszönte a szerkesztőségnek, hogy méltóképpen megemlékezett csatornaépítő elődükről. „Én már abban a hitben éltem, hogy az emlék csak a családban fog megmaradni, s lám, milyen kellemesen csalódtam” — írta Kiss Mihály, majd közölte azt is, hogy a síremlék felújításához hajlandó lenne anyagilag hozzájárulni, ha ez nem ütközik valamilyen akadályba. A Duna—Tisza—Duna Vízgazdálkodási Munkaszervezet nem zárkózott el a javaslat elől, úgyhogy Kiss Mihály, amint ezt hírül vette, már március elején Újvidékre jött, s a részletek megbeszélése után szerződést kötött a DTD-vel. Ebben kötelezettséget vállalt, hogy a síremléket saját költségén fogja felújítani. Kiss Mihály a zágrábi egyetemen szerezte mérnöki képesítését, a Magyar Szó jelzett példányát is egy zágrábi mérnök küldte el címére, akivel együtt diplomázott. Vajdasághoz az ős sírja mellett még sok más szál fűzi. Felesége becsei szerb asszony. Jelenleg a Düsseldorf melletti Erkrathban él, egy nagyvállalat vezérigazgatói állásából ment nyugdíjba. Azóta gyakran utazik Dubaiba, az Arab Emírségek fővárosába, ahol mérnöki munkákat vállal. 1984 nyarán Kiss Mihály újra Jugoszláviába érkezett, és Verbászon hozzáfogott a síremlék felújításához. Felfogadta Rade Milicevic helybeli kőfaragót, aki szülőföldjéről, a szerbiai Krvavica faluból jó minőségű homokkövet hozott. A mester egyeden darabból faragta ki az obeliszket, az eredetinek pontos mását. A munkát 1985 augusztusában fejezte be. A tartományi Műemlékvédelmi Intézet szakértője sem talált kivetnivalót rajta, bár ügybuzgalma személyes jellegű volt, mivel a síremlék nincs védelem alatt. Kiss József (1748—1813) síremléke újra ott fehérük a csatornazsilip közelében, a dombtetőn. A karbantartás kérdése azonban még függőben van. Az érdekeltek — a DTD, a Műemlékvédelmi Intézet, a helyi hatóságok képviselői - majd később döntenek erről. Amikor ez megtörténik, a családi és a közösségi kegyelet szép találkozásának leszünk tanúi. A csatornaépítő ős hatodik egyenes ági leszármazottja már megtette azt, amit a tisztelet diktált neki. Nagy öröm lehet, ha a szépunoka így áldozhat a szépapa emlékének. (1985) 26
