Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Kiss József verbászi síremlékénél
kirajzolódik egy dombhát tetején, egy pázsitos földnyelv végén, ahová egy kikövezett kapaszkodón lehet feljutni. Itt pihen az inzsellér, az ember, akinek agyában annak idején megfogant az a merész gondolat, hogy a Tiszát és a Dunát egy hajózható csatornával összekösse, s ezt az akkori kezdetleges viszonyok között jórészt meg is valósította, olyan vízi művet hozva létre, amely európai viszonylatban is számottevő' volt. Kincstári mérnökként került 1780 táján Zomborba, azzal a feladattal, hogy a német telepeseknek kimérje és kiossza a földet. Torzsa, Kucora, Cservenka és Kula határ akkoriban nagyon el volt mocsarasodva, s ő a bajokat jól látva, 1785-ben Kulától Verbászig egy méter széles lecsapolóárkot ásatott, amely az állóvizet levezette. A sikeren felbuzdulva egy évvel később javaslatot terjesztett be az udvari kamarának, amelyben kimutatta, hogy a sziváci mocsártól Verbászig minden közbeeső község határából le lehetne az állóvizet csapolni, ha egy két méter széles csatornát ásatnának. A kamara tetszését az újabb kezdeményezés annyira megnyerte, hogy megvalósítására azonnal kiutalt 14 000 forintot. „Ilyen kisebb-nagyobb sikerű csatornázások érlelték meg lassanként Kiss József agyában a nagy csatorna építésének gondolatát” - írja Sárközy Imre is, aki 1900 júliusában a mérnöki és építészegylet Heti Értesítőjének több egymás után megjelenő számában hosszabb cikket írt a Kiss testvérekről, a Ferenc-csatorna közelgő 100. évfordulója alkalmából. Öccsével, Gáborral együtt készítették el a csatorna tervét, amely 226 kilométerrel rövidítette meg az erdélyi só, a bánsági búza útját Bécsig, azaz 20 napi időnyereséget jelentett.. A munka 1793 júniusában kezdődött, miután Kiss József tető alá hozott egy akkoriban merőben új intézményt, egy főurakból álló tőkés részvényes vállalatot: a Szabadalmazott Hajózási Társaságot. Kiss Józsefnek az volt a terve, hogy a 108 kilométer hosszú, 18,6 méter széles és 2 méter vízmélységű csatornát öt hajózsilipjével együtt, három év alatt megépíti. Az összköltséget egymillió forintra becsülte, ebből 500 000 a részvényesek hozzájárulása volt, 200 000-et a kincstár előlegezett, a hiányzó 300 000-et pedig a társulat kölcsönre vette fel. Rosszul számította, mert sem az idő, sem a pénz nem volt elegendő a hatalmas vállalkozáshoz. 1797-ben a munkálatok elhúzódása, a pénzügyi keret túllépése miatt Kisséket kibuktatták az igazgatóságból, sőt Józsefet, a kiváló vízimérnököt a csatorna építésétől is eltávolították. Az okok persze sokkal mélyebbek és összetettebbek voltak, ami abból is látszik, hogy utódai is csak öt év múlva fejezték be az építést, de ebbe most ne bonyolódjunk bele. Tény az, hogy Kiss József kívülállóként, sértett emberként érte meg életművének befejezését 1802-ben, de kirekesztették a csatorna busás jövedelméből is. Hosszú pereskedés után csak 1805-ben kapott 25 000 forintnyi végkielégítést. A részvényeseknek egyébként jócskán megtérült a mintegy 4 millió forintnyi beruházás: 25 év alatt, amíg a szerződésben biztosított kiváltságokat élvezték, 20 millió forintos tiszta jövedelmet hozott. Csak 1802—1818 között 10 000, főként gabonával, borral, sóval megrakott teherhajó ment át a csatornán, és fizette meg az illetéket, meg 4900 üres hajó is. A császári mérnöknek ebből a szempontból is igaza volt. Persze a csatorna hasznát nem lehet csak pénzben kifejezni. Kiss József korábbi működése, a csatorna pedig különösképpen, teljesen átalakította a táj természeti képét: a mocsaras vidék termőre fordult, a föld értéke a négyszeresére, ötszörösére emelkedett, a terményfölösleg értékesítését és elszállítását a mesterséges vízi út az akkori közlekedési viszonyok között módfelett megkönnyítette. Bácskát ettől kezdve emlegetik a termékenység és a gazdagság jelképeként. Most ennek az embernek sírja előtt állunk, aki személy szerint is sokat tett, a lehető legtöbbet annak érdekében, hogy a dolgos kezek mindezt megvalósíthassák az évtizedek során. 22
