Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
A pusztapéklai rizstelep avagy az öntözés kezdete a Bácskában
Gábor Áron segéde volt a székely rézágyúk öntésében, a bukás után pedig tüzérszázadosként a török hadseregbe lépett, majd Kossuth megbízásából az emigrációt szervezte Svájcban, Franciaországban, Olaszországban. 1852-ben - csapot-papot hagyva - hátat fordított a politikai küzdelmeknek, s polgári pályára lépett: vállalkozóként kőhidakat, alagutakat, vasutakat épített Olaszországban, részt ven a genuai kikötő építésében, majd állami szolgálatba lépett, s mint vasútépítési felügyelő dolgozott Szicíliában. 1879-ben leköszönt, és hazatért, előbb Dettán épített rizshántolót, majd 1880-ban, mint a pusztapéklai mintatelep vezetője, meghonosította a Bácskában a rizstermesztést. Megállapítása szerint az ottani föld csak erre volt jó, egy általános jellegű mezőgazdasági mintatelepnek egyáltalán nem felelt meg. Az első évben egy húsz-huszonöt holdnyi parcellát rendezett be rizstermelés céljaira, s minden évben ugyanannyival növelte, úgyhogy 1884-ben már mintegy 110 holdon termesztették a rizst a volt mintatelepen. „Pusztapéklán mindenféle európai fajta rizs, sőt a Rangon és a Carolina fajták is nagyon szépen díszlenek — írja Bodola Lajos 1885-ben a Gazdasági Értesítő az évi első számában —, szeptember közepén vagy végén teljesen megérik, s nemcsak oly minőséget ér el, mint az importált magvak, hanem a dús talaj behatása alatt meg előnyösebb tulajdonságokat is felvesz, s éppúgy, mint a búza, acélossá, kiadóssá és szaporává válik.” A csatorna menti „kákát termő mély lapályokban” újabb és újabb rizstermelésre alkalmas kincstári földekre lelt, meg hát a bővizű kanális egyenletesen meleg vize is amellett szól, hogy itt néhány év alatt ezer holdra lehetne növelni a rizsföldeket. „Az öntözés itt a legkönnyebben sikerülne — írja —, s emellett egy néhány olasz földész megtanítaná gyakorlatilag is a bácskai gazdákat, mi különbség van az úgynevezett extenzív és intenzív gazdálkodás között. Ideje lenne, ha a mezei ipar nem késnék tovább felüdülni letargiájából.” A világot járt szakembernek nyomban feltűnt, hogy a bácskai paraszt nem mutat nagyobb érdeklődést az öntözéses s általában a belterjes gazdálkodás iránt, de ezen nem ütközött meg túlságosan, mert ugyancsak külföldön látta, hogy egy ilyen nagyszabású vállalkozás beindítása nem az egyéni gazdálkodók ügye, legalábbis nem elsősorban, hanem az államé. A dolog lényegére még a hazatérése után megírt könyvében (A ris meghonosítása Magyarországon, Budapest, 1880) mutatott rá: „Nincsen széles Európában az Alföldnél vízvezetésre könnyebben berendezhető terület, csakhogy oda 10 évi tanulmányozásra van szükség, 100 mérnökre, s legalább 5 millió forintra, akkor a terv készen lehet egész hálózatával, s minden birtokos örömmel fogja megfizetni a kivitelre megkívánható conzorciális részletet. Az ilyen, a nemzet életébe vágó tervek elkészítése nem magánosok feladata, ez az állam inicijativájához tartozik.” A bácskai rizstermesztés atyja tehát világosan látta az egyetemes öntözés problémáját is, de hát az ügyek alakulására nem sok befolyása volt. Az állami kezdeményezés azóta is várat magára, illetve hol beindult, hol elakadt, de az öntözés kérdése számottevően nem mozdult el a holtpontról. Bodola Lajos csinálta azt, amit tehetett, és amihez értett: az öntözési mintatelepet átalakította rizsteleppé, „gazdászati haciendává”, ahogy egy helyütt írja. Tevékenysége nyomán a csatorna menti táj képe az elkövetkező években, évtizedekben új vonásokkal gazdagodott, még változatosabb lett. Elszaporodtak a töltésekkel egyenletesen felosztott földterületek, amelyek, legalábbis egy ideig, módfelett szokadan látványt nyújtottak, mivel „mentül egyenesebb vízfektű” lapokra, azaz táblákra, szakszóval rizskalitkákra tagolódtak. Az emberek új szakismeretekkel gazdagodtak, tájékozódtak a rizsfajták között, s persze új szakmai nyelv volt születőben, új fogalmak keletkeztek: a csatornának volt anyaárka, megkülönböztették a lecsapoló árkot az őníó'zó'-ároktól, a telepet határtöltések vették körül, a már egyszer felhasznált víz volt a csurgalékvíz. 146
