Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Öt régi torontáli vízimérnök
Spatzek János, a XVIII. század második felének egyik legtapasztaltabb vízimémöke, térképésze és földmérője a monarchia első központi vízügyi műszaki szervében, a Hajózási Igazgatóságon kezdte pályafutását. A hetvenes évek derekán, 25 éves korában léphetett munkába, s csakhamar a temesvári kirendeltség vezetője lett, az országos szervezet 11 aligazgatójának egyike. Születésének helyét, időpontját nem ismerjük, feltehetően 1750 táján jött a világra. Nevét az Életrajzi lexikon Spatsek, Spaczek alakban jegyzi, viszont a régi torontál jegyzőkönyvekben hol Spacseknek, hol Szpacseknak írják. Korabeli dokumentumokon saját kezű aláírása: Spatzek. Az első központi vízügyi szervezetet II. József javaslatára hozták létre 1776-ban azzal a feladattal, hogy a megyékben egymástól elzártan dolgozó mérnököket szorosabb szálakkal egybefűzzék, megbízzák őket a királyi biztosok vezetése alatt végzett vízszabályozások műszaki ellenőrzésével, s hogy állami megrendelésre elkészítsék — mint ahogy ez az intézmény nevéből is kitetszik — a hajózható folyók felmérését. Ez nagyobbrészt a két leghosszabb sóhajóútra, a Tiszára és a Marosra korlátozódott, de hogy máshol is végeztek ilyen munkákat — köztük a Dunán is —, az kitűnik Spatzek hagyatékából, ő ugyanis a Dunáról is készített térképeket, mégpedig a Belgrád-Zimony szakaszról meg a Valkóvár (Vukovar) alatti részekről. Munkásságának legjelentősebb része azonban neki is a Tiszához és a Maroshoz fűződik. A Szeged—Titel és a Szeged—Lippa közti folyószakaszokat térképezte fel mintaszerűen. Neki és a vízrajzi térképészet többi mesterének köszönhető, hogy II. József korából a kitűnő katonai és kataszteri térképek mellett a folyók hajózhatóságár ól is készültek elsőrendű mappák. Nem egy térképészeti kutató éppen Spatzek János alsó-tiszai felvételeit tartja a kor legszebb lapjainak. Néhány év múlva, 1785-ben megszűnt létezni a Hajózási Igazgatóság, s helyébe, valamivel később, 1788-ban a nagy hatású Vízi és Építészeti Főigazgatóság lépett, ennek keretében pedig önálló osztályként feltámadt és tovább élt a Hajózási Igazgatóság is. Spatzek János nem várta be a körülményes átszervezés végét, elhagyta az állami állást, s még 1785-ben Torontál vármegye szolgálatába lépett. Az idő tájt a mérnököket, attól függően, hogy hol álltak munkába, kamarai, megyei és uradalmi inzselléreknek nevezték, azaz nem a specializálódás, hanem a munkahely szerint különböztették meg őket. Általános jellegű képzettségük volt, mindenhez értettek, ki jobban, ki kevésbé jól. Két kamarai mérnökről már szóltunk, két megyei mérnök is soron van. Az uradalmi mérnökök azonban kimaradtak vizsgálódásainkból, pedig nem egy példa van működésükre. A Zsombolyától a becskereki határig terjedő Csekonics-féle latifundiumon 1789 és 1794 között voltak nagyszabású vízrendezési munkálatok, Lázár Ágoston écskai uradalmában ugyancsak a XVIII. század vége felé a Bega szabályozásán, a folyóparti területek ármentesítésén dolgoztak. A családi irattárak hiánya miatt ezeket a munkákat azonban nem tudjuk személyekhez kötni. Spatzek János kamarai hivatalból jött át a vármegyébe, de egy 1787-ből származó megyei jegyzőkönyv szerint „a nemes vármegye földmérője” emelte a vincehídi töltéseket Ka- rátsonyi Bogdán beodrai birtokos uradalmán. Nincs szigorú határvonal tehát a három terület között, a szakosítás még nem eresztett mélyebb gyökereket. A megyei inzsellérek működésére már a XVIII. század elején találunk példákat, de persze nem a Temesi bánságban. Itt császári közigazgatás van, ennek folytán csakis kamarai mérnökök tevékenykedhetnek. Mária Terézia még 1775-ben is azt a gondolatot forgatta a fejében, hogy ezt a vidéket kikiáltja osztrák tartományi hercegséggé, s csak a helyzetet jobban ismerő tanácsosai beszélték le erről az ötletről, miközben meggyőzték arról is, hogy a területet 12
