Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Gondozott écskai állóvízből tógazdaság
többször zárolta vagyonát, folyton bukás előtt állt, de a csődeljárást valahogy mindig elkerülte. 1932 és 1940 között 700 hektár területen három új halastavat létesített Alice, Félix és Joca néven, azaz a család tagjairól nevezte el őket: a feleségéről, annak gyermekéről és önmagáról. Építésüket azonban kontárokra bízta, úgyhogy a tavak vízellátása, lecsapolhatósága nem volt kielégítően megoldva. Ezen később Péntek István, a Szlavóniából ideszegődött halászmester segített oly módon, hogy tápcsatornát épített. Ez ma is üzemel, róla nevezték el Péntek-csatornának. A tavakban halágyakat képeztek ki, úgyhogy lecsapoláskor a hal a kifolyó vízzel együtt nem szorulhatott az árokszerű mélyedésbe, hanem oxigén után kapkodva szétrebbent az egész területen. Ezáltal a kihalászás módfelett megnehezült, a hálót szinte a pocsolyában húzták, s a túlélő hal mosdatásra szorult. Ilyen körülmények között nagy volt az elhullás. A fellépő fertőző betegségek csak tetézték a bajt. 1934-ben a pontyok 90 százaléka elpusztult. Ekkor szerződtette a zágrábi bank, a hitelező a már emlegetett Josip Plancic professzort, és megbízta a helyzet kivizsgálásával megorvoslásával. ö megállapította a kórokozót, s három év alatt helyreállította a tavak korábbi egészségi állapotát. A termelés is a régi módon folyt tovább. ,A vadonban halásztunk” — mondja Kovács Antal nyugalmazott halászmester, aki részben Péntek István mellett tanulta a szakmát, részben önmagára volt utalva. A halászokat akkor uradalmi cselédeknek tekintették, bérüket jórészt természetben kapták. Kovács Antal járandósága is a havi 400 dinár mellett két mázsa búza, háromhavonként hét-hét kiló só és szalonna, s járt még neki egy lánc kukoricaföld, negyed lánc veteményes, rőzse pedig annyi, amennyi kellett. A munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott. A legnehezebb munka a csatornák, a lecsapolt tavak iszapjának eltávolítása volt. A slampolást — így nevezi a helyi nyelvhasználat ezt a robotot — főleg a Belő Blató-i kubikosok végezték. Ez a szó a német eredetű sankolás elferdített változata lehet, s iszapolást jelent, de talajerőpótlást szolgáló szőlőmunkát is. Az összefüggés jobban lesz érthető, ha elmondjuk, hogy az Észak-Lukácsfalva—Belő Blato háromszögben a múlt század hetvenes éveiben, a filoxéra megjelenése előtt, több mint 2600 hold szőlő volt, itt a Fehér-tó iszapját használták fel trágyapódónak, hordása évenként ismédődő gürcölés volt. A slampolásnál nem sokkal könnyebb a nádvágás sem, de ezt a munkát már nagyobbrészt az uradalom emberei végezték, a lukácsfalviak. Ezzel kezdte pályafutását 14 éves korában Kovács Antal is. Társaival együtt a Fehér-tó nádasát irtotta, hogy a kivakított részeket alkalmassá tegye a haltenyésztésre. Két szálfára deszkát szögeitek, s erről a két karó közé erősített tutaj féleségről hosszú nyelű nádvágóval vágták a nádat. Tizenkét tagból álló csuklós kaszát is alkalmaztak: két csónak közt engedték a fenékre, két ember húzta, mint a fűrészt. „Nekünk mindig a dolog vastagabbja került a kezünkbe” — érzékelteti Kovács Antal a tógazdasági halászok életsorát. Ö is mindig keményen megfogta, de a fizikai munka mellett nagy szakértelemre is szert tett. „Több van a kisujjában, mint másnak a fejében” — mondják róla. „Az anyahalakat sohasem adtam ki a kezemből” — közli, mintegy jelezve, hogy az íva- tásra külön gondja volt, naponta ellenőrizte. Ha minden jól ment, az őszi kihalászáskor hosszú szekérsor kígyózott a Tisza felé, ahol a csalánzsákokkal, lécrácsokkal fedett hordókból átrakták a halat a több vagonos tökösbárkába. Ez a teherszállító fahajó vitte azután a nyüzsgő árut Belgrádba. Kovács Antal a háború után is még sokáig sikeresen hasznosította tudományát. Rövid ideig ellátta az igazgatói posztot, de ekkor is többet volt vízen, mint az irodában. Hosszú munkáspálya áll mögötte: az uradalmi cselédtől a nyugalmazott halászmesterig. 122
