Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Öt régi torontáli vízimérnök
csáron keresztül tisztán rozsé töltésekből egy 4 kilométer hosszú mesterséges ágyat készítettek”, nehogy a hajók elvesszenek a mocsárban. Az idézetet Mokry Endre egyik hosszabb tanulmányából vettük, amelyet 1880-ban olvasott fel a temesvári mérnökegyletben. Ez a példa alighanem jól illusztrálja, hogy mennyi leleménnyel lehetett csak a bánád vízi utat fenntartani. Az imént emlegetett rőzsetöltést, amellyel mederhez szoktatták a Begát, a határőrvidék egységei helyezték el, ugyanakkor, vagyis az 1800-as évek elején Sátor Dániel a megye munkaerejének mozgósításával az Ittabétól Klekig terjedő Bega-szakasz csatornázásán dolgozott. Ezen a részen csak így lehetett a hajózhatóságot biztosítani. Egy 1805-ből származó jegyzőkönyv szerint a „Bega canális direktora” 1200 ember helyett 1500 ember kiállítását kérte a vármegyétől. Ugyanebben az évben tapasztalhatta a friss töltések kíméleden pusztítását is. A parasztok „a marhák itatásával a töltéseket sok helyen megrongálták”, írta a vármegyei elöljáróságnak, s követelte, hogy „a csordák felhajtását” tiltsák meg. 1802-ben, egy-két nyári hónap kivételével, már funkcionált a von tató út Temesvártól Perlaszig, de az alapvető feltételek megteremtése valójában felölelte az 1799-től 1806-ig terjedő időszakot. Sátor Dániel 1805-ben már a folyamatos hajóút tartósabb biztosítására is gondolhatott, ebben az évben ugyanis elkészítette a begai védőtöltések első terveit, 1807-ben pedig hozzáfoghatott építésükhöz. A Bega-csatornáról 1812-ből maradt fenn egy térképe. Az 1799-től 1808-ig terjedő tízéves időközben csaknem hárommillió gyalogos és fogatos „közmunka napszámot” használtak fel a munkálatokra. A munkaerő kétharmad részét To- rontál vármegye, egyharmadát pedig Temes vármegye adta. A „szolgálmányok”-at az állam részben megfizette, a gyalogosok napi 6, a fogatosok napi 12 krajcárt kaptak. A kiadásokat „3/4 részben a só felemelt árából és 1/4 részben az államjószágok jövedelméből” fedezték. A XIX. század kezdetén végzett munkákról Mauer Gyula így írt 1911-ben Az Alsó-Bega csatornázása címmel a Vízügyi Közleményekben: „Az ármentesítés kérdése csak a XIX. század elején lépett homloktérbe. Az ásott meder bal partján ekkor épültek közerővel az első töltések, s ugyanakkor az ficska-alatti »Fehér mocsáron« keresztül kétoldali rőzseművek segélyével egységes meder létesült. A XIX. század második évtizedében megkezdték a jobb parti gátak építését is, azonban Ittebe és Szentgyörgy községek között 3 km hosszú szakaszt nyitva hagytak, hogy a nagyvizeket egyrészt a rétre kiömölve feliszapoltassák, másrészt pedig, hogy a víz egy részét az Ó-Bega medrébe átömleszthessék. Később a fent említett nyílást is betöltötték, és csupán 100 méter hosszú szakaszon hagyták a koronát az átlagos magasságtól egy méterrel alacsonyabbra, hogy rajta a veszélyes árvizek a rétre átömölhessenek.” Az egész Bega csatornarendszer építésére tehát Sátor Dániel tervei alapján került sor. „Bánát elkényeztetett folyama”, ahogy Képessy J ózsef nevezte a Begát, az elkövetkező évtizedekben elég nagy biztonsággal tehetett eleget alapvető funkciójának: a vízi forgalom kielégítésének. Sátor Dániel 1810-ben vagy 1811-ben visszatért pályakezdésének színhelyére, a Sárrétre, ahol az első magyarországi vízi társulás, a Sárvízi Csatorna Társulat első igazgató mérnöke lett. Ezt a tisztséget 1816-ig töltötte be, majd helyébe a reformkor egyik leghíresebb vízimérnöke, a kanizsai születésű Beszédes József lépett. Érdemeinek elismeréseként a Sárrét szabályozásában részt vevő vármegyék táblabíráj ukká választották. Hogy utolsó éveit valahol a Sió vagy a Kapos partján töltötte-e, vagy netán a Bega mentére is visszatért, s ott haláláig a szabályozás ügyét szolgálta, mint ahogy azt egyik forrásunk sugallja, nem tudjuk. Életrajzi lexikonunk szerint 1820 után halt meg, nem tudni, hol. Torontál vízszabályozási története úgy tartja számon, hogy tizenkét éven át — 1798-tól 1810-ig— a Bega „hajózási mérnöke”, „műszaki főnöke”, „vezető inzsellérje” volt. * 10
