Kalapis Zoltán: Régi vízivilág a Bácskában és Bánátban (Forum, Újvidék, 1993)
Az utolsó tiszai komp
„minthogy a községnek azon terve, hogy a titeli vagy pedig az újvidéki hajóhidat meg fogja venni, meghiúsult, amennyiben a beszerzett értesítés szerint azok nem eladók, s így egy hajóhídnak komp helyébe való beállítása most már keresztül nem vihető”. Az adaiak a háború vége felé még egyszer kezdeményezték a hídépítést. Ezúttal ifjabb Adler Zsigmond indítványozta az adai képviselő-testület 1918. január 21-én megtartott közgyűlésén, hogy „a közlakosság jól felfogott érdekében a szomszédos Pádé községjel karöltve erős mozgalom volna megindítandó az ada-padéi Tiszán ez idő szerint közlekedő és e mai kor igényeinek meg nem felelő, rozoga, lassú és életveszélyes révkomp járműnek pontonokból összeállítandó állandó híd létesítése, illetve annak kicserélése miatt”. Az indítványt a községi képviselő-testület egyhangúlag magáévá tette, hídügyi bizottságot hozott létre, azzal a rendeltetéssel, hogy „a had vezetőségnél feleslegessé váló pontonhi- dakból egyet az adai—pádéi közlekedés részére megszerezzen, és a háború befejezése után a Tiszán mielőbb felállíttasson”. Ifjabb Adler a hídügyi bizottság nevében február 23-ára megbeszélésre hívta a padéiakat. Nincs adatunk arról, hogy mire jutottak a két község képviselői, de az eredmény ismert: a hídból ezúttal sem lett semmi. 1918 már sehol sem — itt sem - volt a hídépítések éve, hanem egy régi világ összeomlásának és egy új világ születésének éve az első nagy világégés után. Másutt azonban a kezdeményezéseknek nagyobb sikere volt. Zentánál 1910-ben háromnyílású vashidat adetak át rendeltetésének, 1915-ben pedig alkalmassá tették a vasúti forgalom részére is. Ez volt az első ilyen jellegű, azaz fémből készült, folyót átívelő műszaki létesítmény. 1915-ben katonai célokra ideiglenes hidat emeltek Titelnél és Zsablyánál, ez az utóbbi facölöpök ön állt, a felső konstrukciója vasból készült. A Kanizsai Újság még 1909. február 21-én Állandó Tisza-híd címmel írt egy ottani helyi híd építésének fontosságáról, de ennél többre akkor ott sem futotta. A figyelmes olvasó észrevehette, hogy a híddal kapcsolatos mozgalmakban Pádét már nem a közbirtokosság, hanem a képviselő-testület embere képviselte. Ennek az a magyarázata, hogy a közbirtokosság 1908. november 14-én elárverezte a rév- és halászati jogot, s ezt 31 000 koronáért Szerbpadé község vette meg. Egy adai társaság volt az ellenlábasa, de lemaradt a versenyben. A község a vételár kifizetésére 50 évre szóló kölcsönt vett fel, törlesztése tehát 1959-ig tartott volna. Az adásvételi szerződés szerint a „vevő fél 1909. január hó 1-jétől kezdve húzza a komp és halászati jog összes hasznát, de viseli azok összes terhét” is. A község nem bérlet útján hasznosította a révet, hanem megtartotta házi kezelésben. Ettől kezdve, vagyis a XX. század első két évtizedében, elszaporodtak a révvel kapcsolatos papírok, és ez megkönnyíti a krónikás dolgát, hogy képet adjon a révhely hétköznapjairól. Egy korabeli műleírás nagy vonásokban így mutatja be a pádéi kompot: „...A nagyki- kinda—pádéi élénk forgalmú törvényhatósági közutat köti össze a zenta—ada—moholi nagyforgalmú törvényhatósági úttal. A környékbeli nagyobb községek vásárai és heti vásárai, valamint a Tisza folyó bal partján bérlő számos adai és moholi gazdálkodó közlekedése és gazdasági terményeinek szállítása folytán a kompnak élénk forgalma van, és a zentai állandó híd távolsága folytán fokozott jelentősége van.” Az 1912-ben és 1913-ban kiadott vámbárcák alapján számítva évente csaknam 100 000 gyalogos utasa volt a kompnak, több mint 27 000 üres és terhes, egy- vagy többfogatos szekeret, csaknem 10 000 lovat, szarvasmarhát, 1000-nél több juhot, sertést, 4500 szárnyast szállítottak át az egyik partról a másikra. Évente hétszer, az adai és a pádéi országos vásárok idején a jószágfelhajtás miatt különösen nagy volt a forgalom. Ilyenkor a hét révész mellé több kisegítő komplegényt vettek 102
