Kaján Imre (szerk.): Dokumentumok az 1838-as pest-budai árvíz történetéből (Források a vízügy múltjából 5. Budapest, 1988)

lődhetnek ki, némi plansibilitással; azért mindig azon Impositumban kell lennünk, míg t.i. tökéletes biztonságot, kedvezőbb körülményeinkről nem nyerünk, hogy Pest s Budának egy része bizony csak a Duna mentében, sőt némily annak medrében van még. — S ezt azért kell cselekednünk, hogy a bajnak okát a lehető leg komolyabb képben állítván magunk elibe, s a lehető leg rosszabb esetre elkészülvén, vagy semmit se tegyünk, vagy olly aránylagos módokhoz nyúljunk, mellyek a lehető legrosszabb esetben is elégségesek (adegnat) a bajnak tökéletes orvoslására, vagy ha nem is, legalább az elkerülhetetlen nyavalának rövid ideig tartó, veszély nélküli s kínokkal egyben nem kötött eltüntetésére; mit ha nem cselekszünk, ha t.i. nem vetkeztetjük Buda Pest bajainak okait tökéletesen minden leplejibül ki, és a lehető legrosszabb esettel szemközt állani nem bírván azon ürügy alatt gyáván el fordulunk tőle — miszerint mint a közmondás tartja „rossz jósló rosszat hoz ránk" — akkor bizonyosan, vagy csak félszeg módokhoz nyúlunk, vagy mi még hihetőbb, ismét azon ketsegtető illúziók édes mámoriba dűlünk vissza, mellyek közt eddig elé veszteglénk, Buda Pestnek tátongó sírja fölött, s pedig mi több, nem csak a teljes bátorság álmaiban, sőt azon büszke követeléssel is, hogy gyönyörű és szaporábban növő fővárosunkat, mint Európának akármellyik is, mindenki bámulja. Igen is a legrosszabbakat kötelességünk feltenni nehogy reményeinket egyedül a Duna szabályozásába helyezzük ennek eszközlésében pedig ne csak azon figyelemmel legyünk, mellyet egy már — jóllehet hibásan, de még is feltöltési processust átaljánosan már némileg elvégezte folyam kíván meg, de annyi óvakodással és annyi gonddal lépjünk elő és fogjunk munkához, mint amennyivel egy olly víznek szabályozásában tennünk kell ha sikert óhajtunk, melly — mint hihető vagy legalább lehető, minek úgy vagy nemúgy voltát egyébiránt a dologban hivatalosan avattak döntsék el - korunkban végezte még be lerakási működésit. Egyébiránt most, miután vége a veszélynek, nehéz megfogni, mily alapon nyugodt Buda Pest lakosai nagyobb részének azon hiedelme, hogy ezentúl soha ne fogná őt olly szorongatásba fogni a víz, mint 1775-ben, mell évrül kiki, kinél csak tudakolám nyugodt kebellel és mosolygó képpel úgy szólít..." A „legnagyobb magyar" gondolatait — amint azt az eredeti kézirat első lapján látható jegyzésből tudjuk — a Jelenkorban való közlésre szánta. Mégsem jelent meg nyomtatásban, mert Széchenyi egy mondat közepén abbahagyta az írást, és műve befejezetlen maradt.

13 Elhatározásának okát nem ismerjük, csak azt, hogy 1838. március 31-én tette le a tollat. Ebből következtetni lehet döntésének hátterére. Széchenyi az árvíz napjaiban beteg volt. Naplójából tudjuk, mennyire megviselte a szeretett város pusztulása és az, hogy igazából nem segíthet. Az is naplójából derül ki, marcangolta az önvád, hogy nem vett részt tevékenyen a mentésekben, bár ezt tőle mindenki elvárta. Olyannyira elvárta, hogy a menekülő lakosok benne látták megmentőjüket, Wesselényi mellé helyezve őt is az éjt nappala téve küzdők között. Ehelyett ő testilelki betegen, egyedül családjával törődve, otthon várja a végkifejletét... Biztosan eljutottak hozzá is a hírek az őt dicsőítő álhírekről, de érzékelte az ellenkező vélekedést is: a nádor rosszallását és a valóban hős Wesselényi indulatos, őszinte szemrehányását. Érezte, tennie kell valamit, hogy lemossa magáról a passzivitása keltette becsületfoltot. Eleinte úgy látszott, minden, az árvíz utáni újjáépítés érdekében tervezett munkából kihagyják — büntetésből. Valamit tenni kell! Amiben nem lehetett őt megakadályozni, az az, hogy saját lapjában a Jelenkorban fejthesse ki véleményét a történtekről, a jövő tennivalóiról. Hamar munkához látott hát, hogy megmutassa, az árvízi mentés nem ért véget a jég és víz eltakarodtával, de legalább