Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás helyzete a két világháború között

3. A CSATORNÁZÁS HELYZETE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Csatornamunkások egy szilárdhulladék-gyűjtő vontató előtt

15 A csatornázási illetékek, járulékok tervezésénél a hazai gyakorlatban többféle megoldást alkalmaztak.

Volt, ahol a csatornázott utcára néző telekoldal hosz- szúsága, vagy a lakások szobaszáma, avagy az egészség- ügyi berendezések száma volt a kivetés alapja, másutt a beépített terület nagysága. A vidéki városokban igen sok volt az egylakásos ház, az utcák túlságosan is elnyújtottak voltak, tehát a közmű létesítése egy-egy lakást aránytalanul nagy mértékben terhelt. A csatornázás létesítésekor többnyire csak két fő forrásra támaszkodhattak: az államsegélyre vagy a külföldi kölcsönre. (Szabó, 1942.)

16 Maucha, 1942.

sági válság miatt komoly gondot jelentett visszafizetésük. Ami a víziközműveket illeti, a városok a kölcsönnek csak kis részét költötték erre a célra, s ezen belül is többnyire a vízművek megépítése élvezett előnyt. Ilyen volt 1925-ben Nagykanizsa, 1926-ban Esztergom, 1927-ben Gyöngyös, 1928-ban Vác vízmüve. Köztük a váci a legjelentősebb, mely a Duna mellett ásott, parti szűrésű kutakból a 20 960 fős város lakosságát egészséges ivóvízzel látta el.

Igazából a csatornázás kérdését a sűrűbb, többszintes beépítésű városok voltak kénytelenek szorgalmazni. A kisebb, kertes beépítésű települések képesek voltak saját telken belül megoldani e másodlagos anyag elhelyezését, így nem is volt különösebb igény a költséges csatornázásra.15 A városok zöme is a csapadékelvezető csatornák igénybevételével oldotta meg a szennyvíz elvezetését, ám ezek ritkán torkolltak tisztítóberendezésbe, sokkal inkább tisztítás nélkül a legközelebbi vízfolyásba vitték terhüket. Az általános elv az volt, hogy a bővizű befogadók olyan hígítást tesznek lehetővé, amely szükségtelenné teszi a drága tisztítómű létesítését és szintén költséges üzemeltetését.

Jellemző volt erre a korszakra, hogy még a tudós biológus, Maucha Rezső is a következőképpen vélekedett a Duna szennyvíz-terhelhetőségéről: „[...] a budapesti és környékbéli városi és ipari szennyvizek együttesen a Duna folyó hatalmas öntisztító erejének csak kicsiny hányadát veszik igénybe, úgyhogy ma még beláthatatlan időre szóló fejlődés esetén is biztosítva látszik a fővárosi szennyvizeknek a Duna folyó útján való zavartalan elvezetésed Ezen elvekre hivatkozva az ország kevesebb mint 15 tisztítóteleppel rendelkezett, azok közül is a legtöbb - a mai fogalmak szerint - többnyire csak mechanikai előtisztítást végzett.