Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás kezdeti lépései Magyarországon
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉNETE Egyre erősebb hangot kapott a három város (Pest, Buda, Óbuda) egyesítésének kérdése, ami 1873-ban meg is valósult. Az 1857-ben megszűnt Szépítő Bizottság szerepét az elkövetkező tíz évben az Építési Bizottmány vette át, majd 1873-ban 40 taggal és már az egyesített főváros alpolgármesterének elnökletével alakult meg a Középítményi Bizottság. A Bizottság működése alatt a főváros helyzete nem sokat változott. A forgalmas utcák és az üres telkek annak ellenére telítődtek szeméttel, hogy 1840-től a hulladékok elszállítása megindult. Az intézkedések arra korlátozódtak, hogy a szemét elhelyezésére - feltöltés céljából - kijelölték a város mélyebben fekvő, gödrös részeit. Pest-Buda nagyvárossá fejlődésével több közegészségügyi problémát kellett megoldani. Kiváltképpen a külvárosokban, ahol az egészségtelen életkörülmények következtében a lakosság egészségi állapota leromlott, terjedt a kolera. A XVIII. század végén és a XIX. század elején a körülmények hatására egyre többször vetődött fel, hogy Pest és Buda egészségvédelmét - beleértve a köz- tisztaságot és ezzel összefüggésben a csatornázás kérdését is - egységesen lenne célszerű megoldani. JÁRVÁNYVESZÉLY MINT A FEJLŐDÉS MOTORJA Európa népességét 1650 körül 100 millió főre taksálták. 150 évvel később, 1800 körül a népszaporulat 88 millió volt, azaz mindössze 188 millióra nőtt, ami éves átlagra vetítve nem érte el a 600 ezer főt. Ezzel szemben 1800 és 1850 között a szaporulat robbanásszerűen megemelkedett. A vezetékes ivóvízellátás fejlődésének ugrásszerű megindulásához az öntöttvas cső megjelenése (1672), de különösen a gőzgép feltalálása (1766) és annak szivattyúk meghajtására való használatba vétele volt. Az újabb kori vízellátás szélesebb elterjedése a nyugati nagyvárosokban ezek alapján a XVIII— XIX. század elejére vezethető vissza. Az újkori Magyarország legelső - XVIII. század eleji - csatornázási nyomait Baja és Mosonmagyaróvár területén lelték meg. Az útszegély árkait kezdetben egyszerűen lefedték, később téglából és kőből falazott csatornát építettek az árkok helyén, melyet pallókkal fedtek be, és földet terítettek rá. Ilyen körülmények között sújtotta 1831-ben Magyarországot az a kolerajárvány, amely egész Európát is nem egészen öt év alatt végigfertőzte. Az első vészjelzések a galíciai vidékkel kapcsolatos északkeleti vármegyékből érkeztek, de a kór a nyár közepén már Pesten is felütötte a fejét. Az orvosok tanácstalanok voltak, nem tudták, mi okozza a fertőzést, mi a kórokozó természete, hogyan történik a fertőződés folyamata, és miként lehet ellene védekezni. Az ország keleti végéről, Máramaros és Galícia felől érkezett fertőző betegség terjedésében közrejátszott a fertőzött személyek mozgása, az ivóvíz szennyezettsége és az általános higiénia hiánya. A vesztegzár elrendelése mellett egyedüli módszerként a fertőzött területek közkútjainak bizmutporos „fertőtlenítését” alkal-
