Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás az ókortól az újkorig
A CSATORNÁZÁS AZ OKORTOL AZ ÚJKORIG Kármán Tódor 41 Az összefüggést valójában Kármán Tódor (1881-1963) dolgozta ki, felhasználva a német Prandtl és az amerikai Colebrook adatait. 42 Sáli 2006. 43 Schaffer Antal A városi csatornarendszerek fejlődésének leírása c. munkáját vettük alapul (1886). 44 Noha a tartályos vécét már a XVI. század végén feltalálta egy angol költő és polihisztor, Sir John Harington, elterjedése csak a XIX. század harmadik harmadára tehető. A nagy ötlet nem a tartály, hanem a csatornacsövön alkalmazott S-kanyar volt, amely a szag kiáramlását akadályozta meg: így a klozetot a lakáson belül is el lehetett helyezni. (Magyar, 2000.) veszi alapul,41 ami általában pontos képet ad az adott csatorna által elszállítható (elvezethető) vízmennyiségről, feltéve hogy ismerjük a hálózat feliszapolódá- si viszonyait.42 A KÜLÖNFÉLE CSATORNÁZÁSI RENDSZEREK FEJLŐDÉSE A XVIII-XIX. századi Európában különféle eljárási módok születtek a városi csapadékvizek, lakossági szennyvizek s egyáltalán a városi folyékony szemét eltüntetésére. A hirtelen fejlődő ipar előszeretettel használta a vízfolyásokat melléktermékek és hulladék anyagok eltávolítására, így azok a legtöbb esetben „fortyogó bűzös tömeggé” változtak. Hogy a különböző rendszereket kellőképpen értelmezhessük, érdemes végigtekinteni kifejlődésüket, előnyeiket és hátrányaikat.41 A XIX. sz. elejétől a szennyvízelvezetés egyre növekvő mértékben közegészségügyi kérdéssé vált. Az első nagyobb impulzus Angliából érkezett, ahol a vízöblítéses árnyékszék 1775 körül - az évezredes feledés után természetesen korszerűbb formában - ismét használatba került. A század elejétől föld alá helyezett csatornákat fektettek le, amelyek a városok szennyét-szemetét a legrövidebb úton a közeli befogadókba vezették. Az ún. „water closettel” (a WC- vel) együtt a vízzel öblített csatornázást Anglia nagyobb városaiban rövid idő múltán nélkülözhetetlennek tartották.44 A nagyvárosok által épített - kezdetben kissé zegzugos - csatornák nemcsak a szennyezett vizek elszállítását végezték, hanem itt tüntették el az utcákon felgyülemlett szemetet is, arra várva, hogy a nagyobb záporok elvégzik a takarítást. A szemetes „folyamok” kiváló környezetet és tápanyagot nyújtottak a különböző járványokat előidéző rágcsálóknak is. Victor Hugo erről így írt a Nyomorultak című könyvében: „1805-ben vagyunk. A császár Párizsban van. A Caroussel téren hallani lehetett a nagy köztársaság és a nagy császárság nagy katonáinak kardcsörtetését. Napóleon ajtaja előtt tolongtak a hősök, a Szajna, Etsch, a Nílus emberei... mainzi gránátosok, génuai hidászok, huszárok, kiket a piramisok bámultak... az egész hadsereg egy-egy szakaszát képviselve és Napóleon nyugalmát őrizve ott voltak a Tuilleriák udvarán. Sire - szólt a belügyminiszter Napóleonhoz tegnap láttam a birodalom legbátrabb emberét! - Ki ez az ember? - kérdezte nyersen a császár - Mit csinált? Megjárta Párizs szennyvízcsatornáit!..!’ Általánosságban elmondható, hogy a városok fejlődésével legelőször a csapadékcsatornázást oldották meg az utak mellett vezetett nyílt árkokkal. Azzal, hogy a belső városrészek utcái valamilyen burkolatot kaptak, a levezetendő csapadék nagysága megnövekedett, s ezt a kérdést mindenképpen kezelniük kellett a háztulajdonosoknak, ill. a városatyáknak. Később megpróbálták a házi szenny-
