Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN telepek mintegy háromnegyede kapacitáselégtelenség miatt mérsékelt haté­konysággal tudta feladatát betölteni. A gyűjtőhálózatra a lakásállomány hozzávetőlegesen 42,5%-át kötötték be, ami kb. 4,5 millió fő kiszolgálását jelentette. Az évtized elején a víziközmü-ellátást úgy jellemezték, hogy ivóvízellátás tekintetében a fejlett országok alsó harmadában, míg szennyvízelvezetés tekinte­tében a közepesen fejlett országok középső harmadában foglal az ország helyet. Ismét a közműollót vizsgálva kitűnik, hogy az a lakásbekötési arány tekinte­tében 35,5%-ot mutatott, azaz 1,36 millió vízbekötéssel ellátott lakás (kb. 3,78 millió lakos) szennyvizét nem közcsatornán vezették el, hanem a talaj volt kény­telen elnyelni annak minden következményével együtt. A háború befejezése és a rendszerváltás közötti időszakban - mint a fenti­ekből is kitűnik - 18%-ról 42,5%-ra, azaz alig 25%-kal emelkedett a csatornával ellátott lakások száma, ami egyben jellemezte a féloldalas, elsősorban a városo­kat előtérbe helyező életszínvonal-politikát. 1990 októberétől a szakágazat irányításában jelentős változások történtek. A környezetvédelem és a vízgazdálkodás főhatósági szintű irányítása különvált. Az állam a döntési jogokat az önkormányzati törvény alapján a helyi önkor­mányzatok kezébe adta át. A vízügyi tárca szerepe az építés, a környezetvédel­mi ágazat feladata pedig az ellenőrzés lett. A CSATORNÁZÁS HAZAI OKTATÁSÁNAK TÖRTÉNETE AZ „ŐSTÖRTÉNET" A csatornázás hazai oktatása sajnos nem tekint túl nagy múltra vissza. Az első világháború előtt, mint érzékelhető volt, főleg külföldiek (németek, angolok, franciák) vállalták fel mind a tervezést, mind a megvalósítást, illetve a kiviteli munkák ellenőrzését. Természetesen a hazai mérnökök igyekeztek elsajátítani a szükséges ismereteket egyrészt úgy, hogy külföldön tanultak, pl. svájci, berli­ni, bécsi egyetemeken vagy a hazánkban foglalkoztatott külföldi mérnökök mellett dolgozva. Valójában a hazai közművesítés szakemberképzését elsősorban az ivóvízel­látás, majd az 1950-es évek második felétől a csatornázás intenzívebb fejleszté­se kényszerítette ki, ami egyformán volt érvényes mind a közép-, mind a felső­fokú intézményekre. A „vízmester”-képzés folytatásaként létrehozott szakkö­zépiskolák a vízügyi „középkáder”-utánpótlást nagyrészt megoldották. A csatornázás oktatása hazai úttörőjének Németh Endre (1891-1976) pro­fesszor tekinthető, akit rövidebb időszakra Salamin Pál (1913-1984) követett.

Next

/
Thumbnails
Contents