Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)

A csatornázás fejlődése a II. világháború után

4. A CSATORNÁZÁS FEJLŐDÉSE A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN

Roda cső beépítés előtt

tett a Henke és a Siómé gyártósor. Ez utóbbi típusú csöveknél még mindig fennálltak a csőkapcsolati (kötési) problémák. Például a toldáskor igen gyakran letörtek a csőnyakak, továbbá kezdetben kifogásolható volt a vízzáróságuk is. A későbbiekben a gyártó köteles volt minden csövet nyomáspróba alá helyezni és a megfelelő minőséget darabonként igazolni, amit a cső falán elhelyezett jellel kellett láthatóan feltüntetni. Lassan javult a vízzáróság, továbbá már 2,0 m hosz- szú csodarabokat gyártottak, ami a kötésszám felezésével az inhltráció (beszivárgás) mértékét is csökkentette. A kötések vízzáróságát gördített gumigyűrűvel tették biztonságossá. Ez a mai szakemberek számára természetes, de 45 évvel ezelőtt a csőfektetés minősége szempontjából hatalmas előrelépésnek számított.

Ez után nem sokkal a BVM (Budapesti Vasbetonipari Művek) az előre gyártott betonelemekből összeállítható aknákat kezdett el gyártani, melyekkel az építés jelentősen fel tudott gyorsulni. Megemlíthető, hogy a ’60-as évek közepéig a kis-közepes (o = 0,3-0,6 m) átmérőjű csatornák fektetésénél a műszakonkénti 8-10 m-es előrehaladás már igen jó teljesítménynek számított.

A nagyobb átmérőjű csövek estében - elsősorban a főváros területén - érdekes és új megoldás volt az ún. váltónútos csőkapcsolás, ahol az illesztésnél a vízzáróság érdekében ún. nerolinos műanyag habarcsot alkalmaztak. Nem sokkal ezek után, a nagy átmérőjű (o = 1,5-2 m) csövek területén megjelentek az acélbetéttel készülő Rocla típusú csövek, melyeket a Fővárosi Vízművek csepeli telepén gyártottak.