Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
A CSATORNÁZÁS TÖRTÉN ETE műszaki nehézségek merültek fel a talaj szerkezete miatt, amelyet kellő alapossággal előzetesen nem tártak fel, és az építés során sem vettek kellőképpen figyelembe. A szakszerűen helyreállított szakaszok kivételével a főgyűjtő 1967- ben használhatatlan volt. Időközben megkezdődött a városi szennyvíztisztító telep építése, melynek kapacitása a tervek elkészítésének idején az igényeknek megfelelő volt, de tartottak attól, hogy a város rohamos növekedése túlnövi a telep képességeit, ezért kezdeményezték egy második kiépítési ütem előkészítését. Dombóvár: vízmüvét társulati úton 1960-ban vette használatba, s a község csatornázása is folyamatban volt. A legfrekventáltabb területek bekapcsolására megalakult a Csatorna Társulat. A tisztítótelepet 650 m3/nap szennyvízmennyiség fogadására építették ki. Paks: vízellátását 1963-ban ugyancsak társulati úton oldotta meg. Területének löszös talaja miatt sok üzemeltetési nehézsége volt. A község szennyvízcsatornázása 1967-ben még nem volt megoldott, de megbízás alapján a Víziterv elkészítette a csatornázás programtanulmányát, amelyet társulati úton kívántak megvalósítani. Tamási: a község szennyvízelvezetése érdekében az eddigiekben egymástól függetlenül telepített és szakszerűtlenül üzemeltetett egyedi szennyvíztisztítók helyett 1967-ben a helyi tanács önálló szennyvízelvezető és -kezelő rendszer kiépítését kezdte meg. Gyönk: a község központjának szennyvízcsatornázását 1964-ben társulati úton valósították meg. Dunaföldvár: egységes vízhálózattal nem rendelkezett, a belterületi lakosság 19%-át közkifolyós úton látták el. A község szennyvízelvezetése - annak ellenére, hogy megfelelő befogadóként a Duna a közelben volt, és a bevezetés gravitációs úton megoldható lett volna - 1967-ben sehol nem tartott. Simontornya: a község vízellátását 1959-ben társulati úton oldották meg, de csak a Sió jobb partján. A bal parti területek még csak kisebb intézményi vízművel rendelkeztek. A szennyvizek csatornázásra 1967-ig komoly kezdeményezés nem történt. Vas megye. A megye csatornázottsága (az országos átlag 26%, a megyei átlag 20) vízellátási helyzeténél is elmaradottabb volt. A közműves vízellátás megteremtése a városok, városias fejlesztést igénylő települések, a körzeti nagy falvak, valamint a falukörzet-központok belső magjának megfelelő csatornázását és szennyvíztisztítását kívánta meg. A kisebb-nagyobb mértékben csatornázott települések hálózata sem volt kielégítő, szennyvíztisztító berendezéssel pedig még a városok sem rendelkeztek. Szombathelyen az elfogadott program szerint 1975-ig meg kellett építeni a biológiai szennyvíztisztító berendezéseket és a szükséges csatornákat. Kőszegen 1970-ig tervezték elkészíteni a tisztítótelepet és a főgyűjtőt úgy, hogy ezek 1980-ig a szükség szerint bővíthetők legyenek. A járási székhelyeken általában koordinációs úton épültek és létesültek a
