Juhász Endre: A csatornázás története (MAVÍZ, Budapest, 2008)
A csatornázás fejlődése a II. világháború után
A CSATORNÁZÁS TORTEN ETE leszakadását is. Hasonló jelenség ismétlődött meg Dunaföldvárnál is. A csatornák viszonylagos stabilizálását a későbbiekben nemzetközi hírnévre szert tett Csanda Ferenc (1925-2004) mérnök által 1968-ban szabadalmaztatott „super- silic” (majd később „superaqua”) eljárással végezték. A magyar eljárás Európa- szerte sikeresnek bizonyult. Eredményesen alkalmazták egyebek között Madridban és Londonban, ám itthon kételyekkel fogadták. Az ország iparosított vidékének súlya egy Győr-Pápa térségéből kiinduló és természetesen Budapestet érintő, Kazincbarcika-Tiszaújváros (volt Lenin- város) határvonalat nagyjából kirajzoló 30-50 km széles sávban helyezkedik el. Míg a dunántúli városok, elsősorban Komárom-Esztergom megyében - amit az innen származó, bányászból lett fő pártfunkcionárius, Havasi Ferenc kiemelt módon támogatott - a közművek fejlesztésben is meglehetősen előrerukkoltak, addig Miskolc környékén bár a vezetékes ivóvízhálózat kiépítése megtörtént, a csatornázás fejlesztése még mérsékeltnek is alig volt nevezhető. A Komárom- Esztergom megyei és a Győr-Sopron megyei iparosított körzetek kiemelt támogatásuk révén elsőként érték el a teljes vízellátottságot, s ennek következtében elsőként láttak hozzá a csatornázási fejlesztésekhez, s jutottak el mára - az összes többi megyét messze megelőzve - a 70-80%-os csatorna-lakásbekötési szinthez. Elsősorban a vízhiányos Nógrád, Észak-Heves és Borsod megyékben, kény- szerűségből felszíni vízkészletekből, tározókból (lázbérci, komravölgyi, haszno- si, köszörűvölgyi) kellett ivóvizet szolgáltatni. A környékükben lévő településeket - annak ellenére, hogy a talajban történő elszivárgó szennyvizek potenciális szennyezőként voltak a víztározók szempontjából nyilvántartva - nem vagy csak jelentős késéssel csatornázták (pl. Dédestapolcsány, Bánhorváti stb.). Átmeneti megoldásként az érintett települések sok száz latrináját kibetonozták. A fejlesztésekről szóló egykori statisztikából kitűnik, hogy míg a vízművek mértékadó víztermelési kapacitása több mint négyszeresére nőtt, a hálózat hossza megötszöröződött, addig a csatornahálózat évi átlagos bővítése a vízellátó hálózathoz képest alig 40%-os, a bekötések száma pedig csak 35%-os volt. A közműolló a lakásbekötést tekintve 1960-ban az ivóvízbekötés javára 2,14:1 (53%), tíz évvel később 3,1:1 (68%) és 1978-ban 5,81:1 (83%) volt. Hasonló a helyzet a hálózat építésében is. A 23,4 ezer km vízvezeték építése mellett 3,32 ezer km csatorna épült, melyeknél az arány 7,3:1-hez. MEGYEI CSATORNÁZOTTSÁGI HELYZETKÉP 1967-BŐL Amióta közegészségügyi szempontból súlyt helyeztek a szennyvízártalmak kiküszöbölésére, a megfelelő hígítást lehetővé tevő, nagy vízhozamú befogadó folyó hiánya fékezően hatott a csatornázás kiépítésére. Miután az összegyűjtött szennyvíz előírt mechanikai és biológia tisztítása nagy beruházást igénylő létesítményeket követelt, a rendszerint szükségessé váló egy- vagy többszöri átemelés energiafelhasználása miatt a tisztítótelep üzemköltsége is magas lett.
