Ihrig Dénes (szerk.): Kiskörei-vízlépcső - Vízügyi Közlemények 1973. évi külön kötete (OVH – VITUKI, Budapest, 1973)
2. rész. A Kiskörei-vízlépcső építése - 2.8 Dobó István: Tervezői művezetés
Az erőmű munkagödrének legmélyebb pontját utolsó talajvízszint- süllyesztő lépcsőként mélykutak víztelenítették. Ezeknek folyamatos üzeme a munkagödör legmélyebb pontjának elérésekor már meghaladta a három hónapot. Ebben a kritikus időszakban a mélykutak teljesítménye fokozatosan lecsökkent. Az építést gátló, egyre fokozódó jelenségnek vizsgálata során megállapítottuk, hogy az üzemben levő mélykutak szűrőfelületén tartósan jelenlevő nagy nyomáscsökkenés a talajban jelenlevő — egyébként nem agresszív — szénsav hirtelen kiválását, ez pedig ugyanott tetemes mennyiségű vaskarbonát képződését eredményezte, ami vasbaktériumokkal társulva sűrű pépszerű lerakódást okozott mind a szűrővázban, mind a búvárszivattyúk felületén. A szivattyúk felületére rakódott — tapintásra kövér agyagnak látszó, sósavas kezeléssel áttetsző folyadékká váló — pép néhány heti további üzem hatására már teljesen eltömte volna a szívóoldali nyílásokat. A kutak szűrővázának tisztítása sósavas oldat ellennyomású áramoltatásával megoldható volt. E művelet előkészítésének időigénye miatt a művezető tervező — a mélykutak karbahelyezéséig — az erőmű munkagödrének legmélyebb pontján ideiglenesen 4 db gravitációs szűrőkutat javasolt telepíteni, amelyekkel az átmeneti kútkapacitáshiányt sikerült áthidalni. Említésre érdemes tapasztalat, hogy ugyanez az eltömődési folyamat a gravitációs szürőkutaknál és a vákuumkutaknál — nyilvánvalóan a lényegesen kisebb nyomáscsökkenés miatt — csak kismértékben jelentkezett, és három éves üzem alatt sem igényelt vegyszeres beavatkozást. 4. A mélykutak teljesítményének biztosítása 5. A felvízi támfal háttöltés optimális víztartalmának előállítása a tömörítés idejére Az erőmű 22 méter magas felszíni támfala az eredeti kiviteli tervek szerint kihorgonyzott megoldással épült volna. A horgonyrúd-anyag beszerzési nehézségei miatt azonban menet közben át kellett tervezni szögtámfallá. A már meglevő víztelenítési rendszer által megszabott vízszintes méretek azonban olyan alapozási szélességet tettek lehetővé, amely csak garantált nagyságú súrlódási szöggel és térfogatsúllyal rendelkező háttöltéssel volt állékony. A környékbeli kötött talajok heterogén fizikai jellemzőivel ez nem volt biztosítható, ezért homokot kellett beépíteni. Megfelelő minőségű homokot bányákban legközelebb 25 km távolságra lehetett találni, 30—40 000 m3-nyi háttöltésről lévén szó, ennek szállítási költségtöbblete a helyi anyagokhoz képest fél millió Ft-ot jelentett volna. Ez indította a tervező helyszíni kirendeltségét arra, hogy az alvízi mederkotrásból az építési helytől 1 km-re zagykazettába ülepített helyi finom homokból (max. szemnagyság 0,3 mm, U = 2), köznyelven folyós 190
