Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 2. A vízi munkálatok és az ország gazdasági újjászervezése a XVIII. században (1711–1825)
biztosítását tekintette legfőbb feladatának. (A Szamos, a Tisza és a Maros szabályozása, hajózási térképeinek elkészítése stb.). (Ld. 2.2.1) E szempontoknak is része volt abban, hogy az első szabályozási munkálatokra a gazdaságilag fejlettebb peremvidékek kisebb folyóin került sor. Amikor pedig a hajóutak fejlesztésénél a gabonaszállítás szempontja is előtérbe került, először ez is az új telepítések, a Bánát és Bácska érdekében merült fel. Az udvar közvetlen jövedelmét szolgáló műszaki fejlesztés jellemző példája volt a selmeci bányavidék vízgazdálkodásának fejlesztése is, a helyi tapasztalatok alapján, magyar és behívott szakemberek együttes felhasználásával. (Ld. 2.5) A nagyobb folyók (pl. a Felső-Duna) hajózhatóságának biztosításával inkább csak a század második felében kezdett foglalkozni a kamara, bár a feladatok jelentősebb részét a megyékre hárította. Ezt a kérdést az előtérbe kerülő gabonakivitel fokozódó szerepe és méretei tűzték napirendre. (A gabonakivitel már 1764—1780 között 879 ezer pozsonyi mérőről 1419 ezer pozsonyi mérőre emelkedett.) A századfordulótól számos csatornaépítési és fo- lyócsatornázási terv merült fel. Különösen megnövelte a víziút-fejlesztés iránti érdeklődést a napóleoni idők gabonakonjunktúrája. A Ferenc-Csatorna társaság gazdasági sikere is elsősorban ennek a konjunktúrának volt köszönhető, hiszen a búza ára pozsonyi mérőnként 1790-től 1809-ig mintegy 4—5-szörösére: 30—40 garasról 152 garasra emelkedett.88 Szoros kölcsönhatás mutatható ki a vízrendezések fejlődése és az állattenyésztés színvonalának emelkedése között is. A nagyobb hozamú igényesebb fajták pl. a svájci szarvasmarha és a merinói juh meghonosítása és elterjesztése tette szükségessé a rét- és a legelőgazdálkodás korszerűsítését, a lecsapolási munkálatok megindítását és a rideg állattartás háttérbeszorítását. Adataink egybehangzóan mutatják, hogy a mezőgazdaság fejlődése, mind a művelésbe bevont területek növelését, mind a termelés színvonalának emelkedését tekintve a század harmadik harmadától kezdve rohamosan meggyorsult. Ennek következménye, hogy az 1760/70-es évektől kezdve — a megyei közbirtokosság, az egyes nagybirtokosok és az irtásföldfoglaló jobbágyság egyre jobban rákényszerült földjeinek megvédésére az árvizek ellen, és arra, hogy újabb és újabb területeket tegyen művelhetővé, vízrendezésekkel, lecsa- polásokkal újabb réteket és legelőket nyerjen. (Ld. 2.2.2.) A munkálatok eredményességét fokozta, hogy mind a megyék, mind az uradalmak ebben az időben már szinte mindenütt képzett szakemberekre, mérnökökre támaszkodhattak. (Ld. 2.5.) Sokáig tartott azonban, amíg az érdekeltek a műszaki szempontból szükségszerű — megyehatároktól független s a vízrajzi adottságoktól meghatározott — együttműködés lehetőségeit és előnyeit felismerték. E felismerést — a bizalmatlanság miatt — nem segítette, sőt inkább csak hátráltatta, hogy a központi kormányszervek is sürgették és szorgalmazták az ilyen társulásokat (mint pl. Tolna megye esetében) (Ld. 2.2.3). Ami pedig a végzett munkálatok, különösen a századforduló vízépítési tevékenységének műszaki színvonalát illeti, az feltétlenül elérte, sőt talán olykor felül is múlta a vízépítés korabeli nemzetközi szintjét. Az egy-egy folyószakaszra esetleg folyóvölgyre korlátozódó ármentesítési, szabályozási vagy lecsapolási tevékenységet — Fremaut és Bőhm működése óta — már az 1770-es években felváltotta az egész öblö- zetek, vízrendszerek rendezésére vonatkozó tervezés. (Felső-Tisza, Sárvíz—Sió—Kapós, Rába—Hanság, Ferenc-Csatorna stb.). Sőt Bőhm (Cseh) Ferenc korai javaslatai után Beszédes József terveiben (1816 óta) már egyes területek komplex vízrendezése is megoldást nyert a Sárvíz—Sió és Kapós- völgy egységes rendezésének mintájára, mely a folyószabályozás, lecsapolás mellett a vízerőhasznosítás és öntözés lehetőségeire is tekintettel volt. Balla Antal kivitelre nem került és Kiss József megépült Duna—Tisza-csatorna terve, mely utóbbi Bácska vízügyi problémáinak túlnyomó részét megoldotta, nemzetközi viszonylatban is a kor jelentősebb csatorna-tervei közé tartoznak (Ld. 2.2.4). Balla, Bcdekovich, Gaszner, Vertics és más megyei mérnökök térképészeti tevékenysége, mederszelvényekre is kiterjedő folyami felvételei, nemkülönben több folyószabályozási terv (Sárvíz, Sió és Kapós, 1767— 1772), majd Vedres és Beszédes mezőgazdasági mérnöki munkássága — ugyancsak nemzetközi színvonalú, sőt úttörő műszaki teljesítménynek tekinthetők. És már a XIX. század második évtizedében megkezdte működését történelmünk mindmáig legnagyobb vízépítési munkálatainak vezető mérnöki kara: a Duna- és Tiszafelmérés vezetői, a Tisza-szabályozás előkészítői, tervezői és végrehajtói: Huszár Mátyás, Lányi Sámuel, Vásárhelyi Pál és munkatársai. . . A fejlődés vázlatos összefoglalása is meggyőzően mutatja, hogy a mezőgazdaság fejlesztése terén elért eredmények és a napóleoni idők konjunktúrája felébresztették a birtokos nemesség érdeklődését a 6* 83
