Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 2. A vízi munkálatok és az ország gazdasági újjászervezése a XVIII. században (1711–1825)

méltányos viselésében sem tudtak meg­egyezni. Nem ismerték fel egy közpénztár felállításának szükségességét, s így a mun­kálatok, fedezet hiányában, gyakran hosz- szabb időre abbamaradtak. Az egyes szaka­szokra korlátozódó munkának pedig azok sem látták hasznát, akik vállalt kötelezett­ségeiket teljesítették. Könnyű volt tehát a jövedelemforrásukat féltő malomérdekeltsé- geknek bebizonyítaniok az egész szabályo­zás céltalanságát. Tolna megye, melyen az egész vállalkozás sikere múlott, a helytar­tótanács és a kir. biztos ismételt erélyes közbelépésére is csak vontatottan vett részt a munkában. A királyi biztos, Sigray Károly végül is belefáradva a meddő küzdelembe, 1793-ban benyújtotta lemondását. Nem tud­tak eredményt elérni a később kinevezett biztosok s Böhm után a munkálatok vezeté­sét átvevő mérnökök sem. Sőt a karban­tartás hiánya, az állatitatás s az ismétlődő árvizek miatt az addig elkészült csatorna- szakaszok is tönkrementek, eliszapolódtak. A sárvízi tapasztalatok alapján a kor­mányszervek és az országgyűlés is ismétel­ten foglalkoztak a vízi munkálatok jogi és szervezési kérdéseinek, nehézségeinek meg­oldásával. Az 1790/91. évi országgyűlés LXVII. te. 4. §-a értelmében kiküldött ke­reskedelmi bizottság (Forgách Ferenc veze­tésével) a haladás előfeltételeit az Építési Igazgatóság újjászervezésében és az érde­keltek társulásának szabályozásában látta. E javaslatok alapján került sor 1815-ben az Építési Igazgatóság működésének anyagi eszközeit biztosító só-alap létrehozására, és ilyen előzmények után született meg az 1807. évi XVII. te., mely szerint, ha az érde­keltek nagyobb része a szabályozás mellett foglalt állást, határozata a kisebbségre is kötelező érvényű. Ha pedig a hozzájáru­lást megtagadják, akkor a munkálatokból eredő többletjövedelem a tartozás kiegyen­lítéséig zár alá vehető. (Ezeket a rendelke­zéseket megerősítette az 1836. évi XXXIV. te. is, mely szerint a hozzájárulás aránya a haszon arányában állapítható meg, s az ér­dekeltek nemcsak a közbirtokosság, hanem az egyesek által végrehajtott munkálatok költségeihez is tartoznak hozzájárulni. A vonakodóktól pedig a költség per útján is behajtható.)40 Nyilvánvalóan ezek az intézkedések tet­ték lehetővé a később kiküldött királyi biz­tos, Podmaniczky József, majd Zichy Ferenc számára a nádor személyes közreműködésé­vel és jelenlétében megalakult Sárvízi Csa­torna Társulat munkájának megszervezését (1810) és eredményes vezetését, előbb Saá- tor Dániel, majd Beszédes József igazgató mérnök műszaki irányításával. 1816—1825 között vált végre lehetővé az elődök kor­szerűsített és továbbfejlesztett tervének megvalósítása olyan gazdasági eredménnyel, mely most már valóban az egész ország szá­mára mintául szolgálhatott, s az egész kor­szak — a reformkor — vízügyi tevékenysé­gének előbbrelendítője lett. (Ld. később: 3.1.) Az „érdekeltségek" — vagyis a birtokos nemesség — azonban nehezen barátkoztak meg az új gondolattal, nehezen ébredtek tudatára a társulásban rejlő lehetőségek­nek: nem annyira az erők megsokszorozá­sának lehetőségeit, mint inkább az egyéni szabadság korlátozását látták benne. Döntő fordulatot e téren is csak Széchenyi fellé­pése hozott. Különös helyet foglal el a társulati for­ma kialakulásának folyamatában a tervező kezdeményezésére, de Apponyi Antal kir. biztos vezetésével létrejött Ferenc-Csatorna Társulat. Ez ugyanis nem a birtokosok tár­sulása, hanem az első nagyobb hazai tőkés vállalkozás volt, mely kiterjedt a hajózás monopóliumának hasznosítására és a lecsa­polt területek bérletére. Példája számos ha­józási társulat tervét vetette fel, azonban közülük egy sem valósult meg.70 E két sikeres társulattól eltekintve egé­szen az 1840-es évekig nem sikerült na­gyobb vízitársulatot létrehozni. Sem a Kö­rös—Berettyó völgyére kiküldött királyi biz­tosnak, Vay Miklósnak (1802—1824), sem a később ugyanitt (1828), valamint a Hanság és a Rába mellékén is tevékenykedő Zichy Ferencnek nem sikerült társulatba tömörí- tenie az érdekelteket, s így a vízszabályozás terén sem sikerült lényeges eredményt elér­niük. A Sárvízi Társulat példáját jó ideig csak a néhány nagybirtokosra korlátozódó aradi Nádor-Malomcsatorna Társulat követte. A néhány jól művelt uradalom területén át­haladó s főleg „vízierőtermelő" csatorna megvalósulását ugyanazoknak az emberek­nek köszönhette, mint a Sárvíz-szabályozás: a szervező József nádornak és a kivitelező Beszédes Józsefnek (1833—1842). A társulati forma fejlődéstörténete szem­pontjából érdekes alakulat a későbbi „Fe­ketevíz Társulat" (Baranyában). A társulat szintén Beszédes József szabályozási tervé­nek kivitelezésére alakult (1839), azonban néhány más későbbi társulathoz hasonlóan csupán ideiglenes jelleggel. A munkálatok elvégzése után feloszlott, s a csatorna fenn­tartását a megyére bízta. A társulati forma kialakulásának bemu­tatása és a századforduló nagyobb területe­ket érintő vízi munkálatainak krónikája hiá­nyos lenne a Hanság és a környező folyók szabályozására irányuló első kísérletek is­mertetése és a Jászságban végzett kezdeti szabályozási tevékenység említése nél­kül.71-72 5* 67

Next

/
Thumbnails
Contents