Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)

I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 2. A vízi munkálatok és az ország gazdasági újjászervezése a XVIII. században (1711–1825)

egyre sürgetőbben — szükségessé a vízsza­bályozás: az ármentesítés újabb szántó-, s a lecsapolás újabb legelő- és kaszálóterü­letek biztosítása érdekében, csatornák épí­tése a termékek értékesítési lehetőségeinek javítása végett. Mire ezek a szükségletek a XIX. sz. ele­jén felmerültek, a fejlődés biztosította ki­elégítésük eszközeit és feltételeit is: ki­alakította a munkálatok megfelelő jogi és szervezeti kereteit (a központi igazgatástól a társulatokon keresztül a földmunkások munkaszervezetéig) és biztosította (megfe­lelő oktatási intézmények és a gyakorlati munka tapasztalatai révén) a műszaki ter­vezéshez és a kivitelezéshez szükséges szak­mai — mérnöki és szakmunkási — képzett­séget, jártasságot is . . . Mint a határőrvidék korlátozott sikerrel járó vízszabályozási munkálatai megmutat­ták: jóidéig még a monarchia hadmérnöki karának készültsége, katonai szervezete sem volt megfelelő ahhoz, hogy a felmerülő fel­adatokkal megbirkózzék. Természetes tehát, hogy az elpusztult országnak hosszú időre volt szüksége, amíg a megfelelő mérnöki kart ki tudta állítani. A század derekáig alig néhány magyar mérnök (főleg hadmér­nök) működött. Döntő fordulatot e téren csak a hazai mérnökképzés, az Institutum Geometricum (1782) megszervezése hozott (ld. később: 2.4). (10. ábra.) A század végén II. József centralizáló tö­rekvései eredményeképpen alakult ki az eredményes munka egyik fontos eszköze, a központi vízügyi igazgatás szerve az Építé­szeti Főigazgatóság (1788)* és csaknem ezzel egyidőben jelent meg, bár még nem egészen a későbbi formában, egy újabb kor hírnökeként, s az ország gazdasági megerő­södésének jeleként, a vízi munkálatok ké­sőbb döntő jelentőségűvé vált szervezeti formája: az érdekeltek társulása. (Ld. ké­sőbb: 2.2.3.) A vízügyi igazgatás eredmé­nyes működésének anyagi alapjait az 1815. évi intézkedések, a társulatok működésének jogi alapjait pedig az 1807. évi törvényho­zás biztosították. 2.2.1 Ár mentesítések és folyószabályozá­sok Ármentesítések és folyószabályozások a Duna völgyében Különleges szerepet játszottak a vízügyek fejlődésében az ország legfejlettebb, legkon­szolidáltabb része, a Kisalföld, ill. a Csalló­köz árvédelmi munkálatai. A Duna termé­keny, de vízrajzilag igen változékony törme­* Teljes nevén: „Vízügyi és Építészeti (Fő) Igazgatóság. Ld.: 2.3 fejezet. lékkúpján már a középkorban megkezdő­dött az árvédelmi töltések építése. E mun­kálatok nagy múltja és gazdasági jelentősé­ge teszi érthetővé, hogy itt alakultak ki az árvédelem első szervezeti formái, melyek XVIII. századi fejlődéséről már elég részle­tes adataink vannak.44- 58-60 Pozsony megye már 1700-ban határozatot hozott, hogy a gátak kijavításában nemcsak a közvetlen érdekeltek, hanem a távolabbi községek is kötelesek részt venni. 1716-ban a megyei mérnök jelentése alapján elrendel­ték, hogy Felső-Csallóközben minden porta után 6, Alsó-Csallóközben pedig minden porta után 10 napi közmunkát kell a gáta­kon végezni, mégpedig nemesnek és nem nemesnek egyaránt. A Duna mederváltozá­sai, partszaggatása és a fokozódó biztonság- igények miatt állandó töltésjavításra és ma­gasításra volt szükség, ami igen nagy mun­kát rótt a megyékre. 1731-ben olyan határo­zatot hoztak, hogy a gátak ellenőrzését min­den évben biztosítani kell, s a szükséges ja­vításokat szept. 29-ig, Mihály napjáig kell elvégezni. 1736-ból ismeretes már egy árvé­delmi készültségi beosztás is, mely megha­tározta, hogy egyes szakaszok védelmét me­lyik község köteles ellátni. Egy 1737-ből va­ló rendelet pedig az említett 1700-as rendel­kezést úgy módosítja, hogy a közelebbi és távolabbi területek közmunkákban való részvételét 2:1 arányban állapítja meg. 1784-ben részletes töltésfenntartási sza­bályrendeletet hoztak, 1786-ban pedig meg­szervezték a csallóközi járás lakosságának munkáját oly módon, hogy mindenki szá­mára személy szerint kijelölték, hogy — a porták után kivetett — közmunkáját a töl­tések melyik szakaszán és mikor kell leszol­gálnia a megyei mérnök irányítása alatt. Ugyancsak az 1780-as évektől kezdve van tudomásunk állandó gátőrök alkalmazásá­ról is. Nem sikerült azonban a megyei partiku- larizmus következményeként az érdekelt megyék, éspedig Pozsony és Komárom me­gyék együttműködésének biztosítása. A fel­sőbb (pozsonyi) szakasz árvizei gátszakadás esetén ismételten elárasztották az alsóbb (komáromi) területeket is, s így az utóbbiak védelmi munkálatai szükségszerűen ered­ménytelenek maradtak. A pozsonyi terüle­tek védelmében azonban a komáromiak nem voltak hajlandók részt venni. Jelentős ármentesítési munkálatokat vé­geztek a század folyamán a Felső-Duna egyéb szakaszain is. Ismert eredménye en­nek az oroszvári (Moson m.), korábbi, XVII. századi két töltésszakasz kőgáttal való ösz- szekötése és egy máig is fennálló, 4,4 km hosszú egységes védővonal kialakítása. A munkát Kiss József kamarai mérnök tervei alapján Laáb Gáspár megyei mérnök veze­50

Next

/
Thumbnails
Contents