Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 7. A Felső-Tisza-vidék Tiszabecstől Tokajig
A FELSŐ-TISZA-VIDÉK TISZABECSTOL TOKAJIG 7. A 2. ábrán feltüntetett négy vízvidék közül az első a Felső-Tiszavidék lényegileg a Tisza Szamosközét, az Ecsedi lápot (helyesebben a Szamos és Kraszna közti területet), a Tárná—Lónya közti Tisza-szakasz és az országhatár által bezárt területet, a Nyírséget, a Rétközt, a Bodrogközt és a Bodrog jobb parti árterületét jelenti. A terület vízszabá- lyozásának történetét két részben tárgyaljuk: az egyik a Tiszabecs—Lónya közötti (56. ábra) és a másik a Záhony—Tokaj közötti Tisza-szakasz, a hozzájuk tartozó vízvidékkel együtt. 7.1 A Tiszabecs—Lónya közötti vizek szabályozása 7.1.1 A Tiszabecs—Lónya közötti vízvidék szabályozás előtti állapota A vidék szabályozás előtti állapota a XII. térképpár ősi vízrajzi állapotot mutató térképéről könnyen leolvasható. A Felső- Tisza határmenti községétől, Tiszabecstől elindulva a Tisza mentén azt látjuk, hogy a szabályozatlan folyó rendkívül szeszélyesen változó éles kanyarulatokat alkot. Ezek a kanyarulatok a homorú part kimosásával aránylag gyorsan változtatták helyüket, majd egészen hurokszerűvé váltak, melynek nyakánál a keskeny földrészt a legközelebbi árvizek átszakították és a leszakított kanyarból holtág, vagy más néven morotva lett (57. ábra) Ez a folyamat homokosabb partoknál 50—60 év alatt játszódott le, de természetesen ugyanígy születtek a holtmedrek akkor is, ha a hurok nyakát mesterségesen átvágták. A szabályozatlan Tiszán a kanyarok vándorlása, lejjebb tolódása, az újabb és újabb holtmedrek képződése szüntelenül tartó folyamat volt, és így érthető, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben készült térképen feltüntetett kanyarok közül ma már egy sincs a helyén és a folyómenti holt-kanyarok is egészen más képet mutatnak. Tiszakóród, Tarpa, Tivadar, Panyola és Jánd községek határában olyan élesen kirajzolt holtmedrek vannak, amelyeket mai térképeinken már nem találunk. De ugyanígy érdemes szemmel követni a Tisza szabályozás előtti medrét és összehasonlítani a maival úgy, hogy a folyó helyzetét a községekhez — mint fix pontokhoz — viszonyítva vizsgáljuk. A látható nagy különbségek részben a természet munkájának, részben az ember mesterséges beavatkozásának — a szabályozásnak — az eredménye. A Tisza és a vidék egyéb folyói nagyvizek, árvizek idején szabadon léptek ki medrükből és öntötték el a szomszédos területeket. Ilyen árvizek évente többször is előfordultak és érthető, hogy a kiöntések helyén állandó jellegű mocsarak keletkeztek. Az alacsonyabb hegyek tavaszi hóolvadásából származó vizek január—márciusban, a magas hegyek hóolvadásakor keletkező vizek május—júniusban (zöldár) és végül az őszi nagyobb esőzések vizei októberben szoktak levonulni. A kis- esésű és rendkívül kanyargós alföldi folyó- inknál az egyik árhullám sokszor utolérte a másikat, ami megnövelte az elöntések nagyságát és időtartamát. Az árvizek szétterülését helyenkint már a XVIII. század közepétől kezdve töltésekkel igyekeztek megakadályozni. Ilyenek láthatók a szóbanlévő térképen a Tisza jobb partján Kóródtól lefelé ösz- szefüggő vonalazással, míg a bal parton csak kisebb-nagyobb össze nem függő szakaszokban. Ezek a gátak a mai gátaknál természetesen jóval kisebb méretűek voltak, hiszen akkoriban a szétterülő árvizek is jóval alacsonyabbak voltak. A töltések közel voltak a folyó partjához, aminek az a magyarázata, hogy a terep a part mentén 1—1,5 m-rel magasabb, mint a folyótól távolabb, s így itt kisebb (alacsonyabb) töltés is elég volt. Minden szabályozatlan folyónál a folyómenti néhány 100 m széles terepsáv („hát"; Tisza- hát, Szamoshát stb.) magasabb, mint a távolabbi terepszint, mert a folyómederből kilépő víz sebessége a sodorvonaltól távolodva csökken és így hordalékának nagy- része lerakódik. Minél messzebb kerül a szétterülő víz a folyótól, annál kevesebb lesz az iszaptartalma, és annál kisebb feltöl- tődést okoz. 288
