Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 4. A Balaton és vízrendszere
Pannónia része lett. A római uralom 400 éve alatt végzett műszaki munkák nyomai ezen a vidéken is lépten-nyomon fellelhetők. Különösen sok emlék került napvilágra a Balaton északi oldalán vezető hadi út mentén. Az elszórt villák (majorságok) itt több helyen zárt települést alkottak, melyek vízvezetékkel is rendelkeztek, sőt két nagyobb víztároló nyomát is sikerült fellelni. (Ld. az I. részben.) Valószínűleg egész Pannónia legnagyobb hatású vízrendezési munkája volt a Balaton vízszinét szabályozó Sió-csatorna megépítése. A Balaton-vidék két legnagyobb települése a fenéki vár és a zalavári vízvár lehetett. Az utóbbit hajóval közelítették meg, ami arra vall, hogy a Zala völgye ebben az időben még hajózható nyílt víz volt. A honfoglaló magyarság, a korábbi népekhez hasonlóan ugyancsak a folyóvölgyek kijáratait, a vízpartokat és a mocsaraktól védett területeket szállta meg. Települési helyein már az Árpádok korában várakat épített, s azok védelme érdekében gyakran mesterséges eszközökkel is fokozta a környező területek elárasztását. Ilyen várak voltak Székesfehérvár, Si- montornya, Agárd, Sárszentlőrinc, Döbrö- köz. Pincehely. Ismeretes, hogy Székesfehérvár várát, melyet még Szent István épített, a tatárok azért nem tudták elfoglalni, mert a Gaja-patak vizével táplált környező mocsarak megközelíthetetlenné tették. Az I. András által alapított tihanyi apátságot ugyancsak mesterséges beavatkozás: egy a félszigetet szigetté alakító csatorna építése mentette meg a tatárdúlástól. A tatárjárás után ezen a vidéken is fellendült a várépítési tevékenység. Ekkor épült újjá Veszprém vára, a Sárvíz mentén pedig új várak egész sora épült. Csíkvár (Szabadbattyán mellett), Vajta, Pálfa, valamint Sióagárd közelében. Leányvár és Bat- tivár, végül Szekszárd és Báta is. A Sió völgyében épült, ill. újjáépült Simontornya, Ozora, a Kapós völgyében Kaposvár, Dombóvár, Döbrököz, Tamási, Pincehely és Re- göly. A mohácsi vész után a vidék lakossága katonai erő híján tervszerű elmocsarasítás- sal igyekezett gátat vetni a török előnyomulásnak. Ekkor került sor a Sió elzárására, ami a Balaton vízszinének megemelkedését és a környező berkek elárasztását eredményezte. A vidék fő vízfolyása a Zala, Sió, Sárvíz és Kapós mellett a mellékvizeken is számos mederelzárás készült, részben hadászati-védelmi okokból, részben vízerő- hasznosítás vagy tógazdaságok létesítése érdekében. Ezek a beavatkozások a terület olyan nagyarányú elmocsarasodására vezettek, hogy a mocsarak kiterjedése messze meghaladta a korábbi őslápok (tőzeges területek) kiterjedését. A malom-zsilipet jelentő Sió szó az Árpádok korában még nem szerepelt, csak a XIV. században bukkant fel. Ekkor épülhettek az első malmok a Sión. A siófoki malom pedig az 1500-as évek végén keletkezett a Balaton vízszinének megemelésével egyidőben, mintegy 1 m vízszinesés hasznosítására. A XVIII. század derekán a Sión összesen 18 malom volt s gátjaik annyira fel- duzzasztották a vizet, s elmocsarasították a folyó völgyét, hogy hosszú szakaszokon még a meder is felismerhetetlenné vált: elveszett a völgyet borító sűrű növényzet alatt. Hasonló volt a Sárvíz és a Kapós völgye is. Az előbbin Tolna megyében 9, Fejér megyében pedig 6 malom, míg a Kapóson 17 malom állt. Nagyobb tógazdaságok Ozora, Simontornya és Szekszárd mellett voltak. Duzzasztógáthoz hasonló hatásuk volt (a szűk hídnyílások miatt) az átjáróul szolgáló töltéseknek is. (Pl. a Sárvizén Várdomb— Bátaszék, Szekszárd—Mőzs, Medina—Hid- vég, Kölesd—Bikád, Sárszentlőrinc—Nagy- dorog között.) A XVIII. században a vidék gazdasági életének úgyszólván az alapját képezték a malmok és a halász-pákász, rideg pásztor életformát fenntartó mocsárvilág. Jellemző erre, hogy a területen (Veszprém, Fejér, Tolna, Somogy és Baranya megyében) az 1720. évi kimutatás szerint összesen 319 malom volt üzemben. (E szám jelentőségét csak akkor értékelhetjük, ha tudjuk, hogy Tolna vármegye alispánjának 1710. évi jelentése szerint a megyében csak 21 lakott helység maradt fenn s a legnagyobban sem volt több 20 portánál.)210 A vidék maradék iparának energiaforrása is a vízerő volt: Hajmáskéren a Séd patakon fűrészmalom és posztókalló, Pétfür- dőnél a Péti vizen vashámor, Bodajkon a Gaja-patakon pokróc-kalló malom dolgozott. A szabályozás előtti állapot összefoglalásaképpen megállapíthatjuk, hogy a Balaton —Sió—Sárvíz vízrendszer közepe három összefüggő mocsársorozatból állott. Az egyik nyugatról kezdődött a Zalával és a Kis-Balaton környékével, folytatódott a Balatont körülvevő mocsarakban, majd délnek fordulva, a Sió mocsaras völgyében Simontornyáig, ahol kiszélesedett és hatalmas láp fogta össze a vizeket. A második a Sárvíz völgye volt, mely a Székesfehérvár—Várpalota—Hajmáskér között elterülő Sárrétből indult ki és a közel észak—déli 256
