Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 2. A Duna a nyugati országhatártól Budapestig
éles kanyarulatait, de jellegét nem változtatta meg. A meder, minthogy a fenekét borító pleisztocén kori kavicsréteg nem engedi, alig mélyül, inkább elszélesedésre hajlik. Fő jellemvonása, hogy benne egyesével kisebb-nagyobb szigetek vannak. Nagy szigetek az Erebe, Nagylóci-sziget, Szentpál-sziget, a komáromi hajógyári sziget. Almásfüzitőnél a Prépost-sziget, a nesz- mélyi, dunaradványi, mócsi szigetek, a muzslai sziget, a Tát alatti három nagy sziget. A Garam és az Ipoly-torok között vannak a garamkövesdi, Helemba- és Szent- mária-sziget. Dömös és Zebegény között helyenként sziklák állnak ki a mederből. Vác alatt van a Kompkötő-sziget, Révész-sziget, a Szentendrei Duna-ágban fekszik az Óbudai-sziget, majd Újpestnél a Káposztásme- gyeri. Újpesti kikötői és szemben a Hajógyári-sziget, végül a Margitsziget. A legnagyobb sziget ezen a szakaszon a Szentendrei-sziget. A szigetképződés a múltbeli feltöltődő jelleg emléke. Az 1. fejezetben láttuk, hogy valamikor a felső-dunai kavics a folyam nagyobb esése folytán lejutott idáig és a medret enyhén feltöltötte, ez azonban a tektonikus süllyedések, ill. emelkedések következtében megszűnt. A Duna jobb partja magas, az árvizek az almásfüzitői kis kiszélesedéstől eltekintve, sehol sem tudtak kilépni. Sőt Dunaalmástól kezdve mindenütt hegyek szegélyezik a jobb oldalt. A bal oldalon Gönyű—Komárom között a Csallóköz legmélyebb része terül el. A kisalföldi síkság Komáromtól a Garam torokig húzódik, onnan kezdve bal oldalt is hegyek szegélyezik a folyót Vácig. Vác— Budapest között pedig magas a part, az árvizek nem érik el. A Gönyü—Budapest között Duna jobb parti terület (26. ábra) túlnyomó részben hegyes, a Bakony, Vértes, Gerecse, Pilis és a budai hegyvidék terül el rajta. A területet több patak és néhány lecsapoló csatorna hálózza be. Állóvíz a 400 kát. holdas Tatai Nagy-tó, a 33 kát. holdas Cseke-tó és a 8 kát. holdas Kecskédi-tó. Ezt a vidéket már az ősember is lakta. Erről tanúskodnak a feltárt ősi temetők és tumulusok, melyeket a Cuhai-Bakony-ér völgyében, a Duna melletti Lábatlan, Esztergom és Szentendre határában tártak fel. A római birodalom északi és keleti határát a Duna alkotta, melyet castrumok és burgusok védtek a keleti barbárok ellen. Még a Duna bal partján is építettek őrállomásokat, melyeket a Szentendrei-sziget északi csúcsánál épített hajóhídon át lehetett megközelíteni. Ma is láthatók romokban ennek a hídnak a hídfői, ill. őrállomásai Dunabogdány—Tahi között, a szigeten Kisoroszi határában (burgus) és a bal parton Vác és Verőce között. Tehát hajóhíd volt a Nagy-Dunán és a Szentendrei-Duna- ágon is. 2.3.2 A Duna Gönyű—Budapest közötti szakaszának szabályozása172 A Duna szóbanforgó szakaszán különösebb szabályozási problémák nem voltak. A hajózást vontatással is és később a gőzhajókkal is zavartalanul le tudták bonyolítani. Minthogy erősebb kanyarulatok alig voltak, csak néhány helyen volt szükség partvédezetek építésére. Még a felső-dunai nagy szabályozás (1831—1845) előtti évtizedekben készült el a gönyűi kő- és partvéde- zet, majd vele szemben a kolozsnémai, tovább lefelé a lél-aranyosi, vele szemben a jobb parton a Concó torkolatánál az ún. Lidiai, végül Komáromnál a jobb oldalon 1870—71-ben az erődítményeket védő új- szőnyi és a bal oldalon, valamint benn a Vágban ugyancsak az erődítmények és a város védelmére az a partvédezet, melyet a katonai kincstár építtetett. Az újszőnyi partvédezet 1868—69-ben épült. Az elszélesedett szakaszokon veszélyes jégtorlaszok keletkeztek: Gönyű alatt és Komáromnál a Vág torkolata alatt néhány km-rel Ószőny és Harcsás-puszta között, Esztergom—Szob között a Garam torkolatánál és Nagymaros—Nógrádverőce között. 1880-ban a visszatorlódott jég elvitte a komáromi Vág—Duna hidat és erősen fenyegette a várost is. Ennek hatására még a nagy szabályozás előtt, 1881-ben rendezték az Ószőny—Harcsás-puszta közötti szakaszt. 2100 m hosszú, 40 m széles vezérárkot kotortak a zátonyon keresztül, majd mindkét parton párhuzamművet építettek. A munka 1884-ben fejeződött be. A felső-dunai szabályozás (Id. a 2.1.1 fejezetben) kiterjedt a Gönyű—Dunaradvány közötti 47 km hosszú szakaszra is, melyet a szabályozás utolsó évében, 1896-ban rendeztek. Ennek során a bal partnál elkészült a kolozsnémai partvédezet, Gönyű alatt az Erebe-szigetet lezáró párhuzammű és elzárás, az ácslovadi partvédezet és párhuzammű, a monostor-szigeti és a neszmélyi elzárás. Ezenkívül Gönyűnél egy zátonyt is átkotortak. Ezen a szakaszon már nem kellett a medret két párhuzammű közé fogni, csupán az egyes szigetágakat zárták el kőgáttal, hogy a kisvizeket a főágban tartsák. A későbbi években folytatták a középvízi szabályozást és Dunaradványnál, majd Dunamócsnál, végül Tátnál építettek elzárásokat. Innen lefelé egész Budapestig a meder stabil és a hajóút nem tett szükségessé 204
