Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 2. A Duna a nyugati országhatártól Budapestig
Körmend alatt a Rába egészen Ragyogó- hídig (Ostffyasszonyfa—Uraiújfalu között) az Őrségi dombok, a Hegyhát és a Kemenesalja vonulatának ÉNy-i lábánál húzódó 2—3 km széles völgyben kanyarog, mégpedig először a völgy jobb, Vasvártól pedig a bal oldalán és nem a legmélyebb pontján; tehát határozottan hordalékkúpon, fel- töltött alluviumon folyik. Jobb oldali mellékfolyója a Herpenyö, 50 km hosszban vele párhuzamosan folyik a völgy fenekén. Sárvár alatt a folyó kilép a Rábaköz széles síkságára. A Rába mostani medre és a Hanság közötti területet a Rába töltötte fel és most a hordalékkúpnak a jobb oldalán folyik a Rábába. A hordalékkúpról leérve, Marcaltőnél esése hirtelen lecsökken és itt találkozik, közös völgybe kerül a Marcallal, de vele csak 30 km-es párhuzamos folyás után, Győr mellett egyesül. Néhány km-rel lejjebb azután beomlik a Mosoni-Dunába. A Rábaköz északi szélén terül el a Fertő tó és a Hanság süllyedt medencéje, ahol a déli irányból jövő vizek összegyülekeztek és ott maradtak, pangottak, mert a kettős medencének kelet felé, Győr irányába nagyon gyenge lefolyása volt (II., III. térképpár). A Fertő tó178-179 A Fertő tó É-i és D-i végén szélesebb, középen keskenyebb, kissé hajlított alakú idomot alkot, hossza 36 km, szélessége a közepén 6, a két végén 11 km. Területe magas vízállásnál (115,75 m Adria felett) a régi kataszteri felmérés szerint 322 km2, ebből 240 km2 (74,5%) osztrák, 82 km2 (25,5%) pedig magyar területre esik. A Fertő medencéjét Ny felől geológiai törésvonallal élesen elhatárolt hegyvidék zárja le. Ez a törés a Pozsony—Sopron—Kőszeg —Graz vonalon az újharmad időszakban következett be. A viszonylag gyors kéregmozgások jelei a Ruszt—Balf környéki meleg és ásványi források, sőt legújabban a Fertő tó medrében is kimutattak ásványos vízfeltöréseket. A tó fő táplálója a Vulka volt, de a régi térképek tanúsága szerint az Ikva is a tóba ömlött. A Fertő a Hansággal nem állhatott közvetlen kapcsolatban, keskeny, alacsony gerincküszöb választja el őket egymástól, amelyen csak árvízi átömlések voltak lehetségesek. Valószínűbb azonban, hogy a bővizű folyóktól táplált Hanság árvizei öm- löttek a Fertőbe, csak különösen magas Fertő-vízállásnál kaphatott átömlő vizet a Hanság is a Fertőtől, de ez a ritkább eset. A gerinc a tó K-i partján található, hullámverés által keletkezett parti dűnesor folytatásának látszik. A Fertő tó vízállása tehát általában magas volt, vize is mélyebb volt, mint ma, ezért nem mocsarasodott el, mint a Hanság, és csak a legszélén szegélyezte nádas. De hogy volt a partján nádöv, azt már egy 1504. évből való feljegyzés is igazolja. A tó vizének éppen lefolyástalan volta miatt igen nagy volt a sótartalma. A talajról lefolyó és a tóba kerülő vizek mind elpárologtak, nem folyt le jóformán semmi, így a bekerülő sók folyton szaporodtak. A tó nagy sótartalma legfőbb bizonyítéka lefolyástalan voltának. A majdnem állandó nagy vízmélység és a nagy sótartalom megakadályozták a tófenéken vízinövényzet fejlődését. A Fertő tó jellegzetessége vízszinének nagy határok közötti változása: időnként kiszáradt, máskor meg nagyon feltelt. Ezt számos történeti adat bizonyítja. Már a római írások (Plinius) is szólnak egyrészt a Fertő tónak, a Lacus iPeisó-nak nagy kiterjedéséről, másrészt arról, hogy egyszer kiszáradt. 1074-ben Salamon király a besenyőket szorította a tóba, tehát akkor nagy volt a vize, 1270-ben pedig II. Ottokár cseh király 40 lovasa és 300 gyalogosa alatt szakadt be a tó jege és a vízbe fúltak. 1230 körül annyira megáradt a Fertő tó, hogy hat magyar községet elöntött és nyomtalanul elpusztított. Ezek voltak: Feketetó, Ja- kabfalva, Sárvölgye, Jókút, Kendervölgye és Fertő. Hasonló jelenségre utalhat az is, hogy a Sarród melletti Urkony község neve 1429-ben szerepelt utoljára. A XVI. században 1541 után igen száraz esztendők következtek, ezekről közölte Réthiy Antal, hogy 1541-ben a tóban nem lehetett halászni, 1543-ban a tó eltűnt, 1544-ben csak itt-ott látszott nedves rész. 1549-ben aztán már megint olyan nagy volt a tó, hogy a balfi réteket elöntötte. A század végén alacsony vizek voltak. A XVII. század végén is nagyon alacsony vízállások voltak. 1683-ban a Bécs ellen nyomuló törökök majdnem száraz lábbal keltek át a tavon és 1694-ben csak alig látszottak tócsák a tó fenekén. Nagyon leapadt a víz a XVIII. század első harmadának végén is. Az 1738-ban és 1740- ben majdnem teljesen kiszáradt tó 1742- ben ismét megtelt. 1786-ban 512 km2-re nőtt a területe, tehát több mint kétszerese volt a mainak. A XIX. század elején több feljegyzés is szól arról, hogy a Répce árvize behatolt a Hanságba és Fertőbe, sőt 1830-ban a Lajta folyó is betört. 1831-től 1840-ig aszályos időszak következett és ekkor a tó ismét 12* 179
