Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 2. A Duna a nyugati országhatártól Budapestig
varta a Felső-Duna hordalékát és az alsóbb szakaszokra rakódott kavics jelentősen megemelte a vízszinteket. Bőstől lefelé a párhuzamművek már a szabályozás befejezésekor viszonylag alacsonyabbak voltak, mint feljebb, itt tehát a vizek jobban szétterülhettek. A főbaj azonban az, hogy a hosszú egyenesekből álló párhuzamművek nem tudtak a víznek kellő vezetést adni, azok a két oldal között ide-oda kóvályogtak és mederben vándorló zátonyok keletkeztek, időnként elégtelen vízmélységek, gázlók akadályozták a hajózást. Takarékosságból nem építették ki a tervezett mellékágelzárásokat, pedig azok nagyban segítették volna a vizet a főmederben tartani. Végül azáltal, hogy az árvédelmi töltéseket, tekintet nélkül a folyamszabályozási szempontokra, a mellékágrendszer peremére építették, az árvizek nem kaptak semmi vezetést, s a 3—5 km széles ágrendszerben szétterülve elősegítették a hordaléklerakódást. A vándorló zátonyok miatt már a századfordulón jelentkeztek a rossz gázlók, s így kisvíz idején, az év nagy részében, ismét csak korlátozott mértékben lehetett lebonyolítani a hajózást. A pozsonyi folyammérnöki hivatal már 1899-ben előterjesztést tett a legkorábban elromlott Körtvélyes—Vajka közötti szakasz (1843—1835 fkm) kisvízszabályozására. A folyam megfigyelése, többszöri felmérése és a folyamszabályozás korszerű elvei alapján a meglevő párhuzamművek közé a folyam természetének megfelelő enyhe görbületekkel kígyózó sodorvonalat és egy szőkébb kisvízi szelvényt terveztek, amelyet a domború oldalon egymástól kb. 150 m távolságra levő kősarkantyúkkal állítottak elő. A sarkantyúk méreteit pontosan rögzítették. Mindig oda építettek sarkantyúkat, ahol a rossz zátony- és gázlóalakulás ezt megkívánta és ezzel kényszerítették a Dunát, hogy a vonalozásában kedvezőbb medret alakítson ki magának, és kialakítsa a megkívánt hajózómélységet. A kisvízsza- bályozás tehát kizárólag a hajózás érdekében történt.17"-171 A munkálatokat 1900 őszén kezdték meg Körtvélyessel szemben az 1842 fkm-nél, ahol 4 sarkantyúval zárták el a gázlón átvezető régi hajózó utat. Egykorú jelentés szerint „ennek a pár sarkantyúnak csodálatos eredménye pár hét alatt mutatkozott és valóban bekövetkezett a jobb oldali fel- töltődés és a bal oldali kimélyülés a megkívánt mértékben". Minthogy az első tapasztalatok kedvezőek voltak, a munkát folytatták és sarkantyúkkal megjavították a hajózó utat ott, ahol szüksége mutatkozott.109 Ezek a kisvízszabályozási munkák rendszeresen folytak az első világháború kitöréséig, sőt még tovább is, amikor a sarkantyúk megépítésének sorrendjét nem egységes munkaprogram szerint folytatták, hanem a meder állapotához és a hajózás igényeihez alkalmazkodva állapították meg. 1916-ban pénz-, anyag-, munkás- és mér- nökhiány miatt a munkák abbamaradtak. 1900—1916 között megépült összesen 101 sarkantyú, 38 a bal, 63 a jobb oldalon, melyek összhosszúsága 13 850 m volt. A kisvízszabályozás mellett hozzáfogtak az eredetileg is tervezett, de takarékosságból elmaradt, melékág-elzárások építéséhez is. 1908-ban fogadták el az általános elzárás- és keresztgát építési programot és ez után nagy iramban sorra megépültek a mellékág-elzárások. Ezek szerepe az volt, hogy kisvizek idején a főmederbe tereljék az ösz- szes vizeket és megakadályozzák azok bejutását a mellékágakba. Ilyenek voltak a jobb oldalon a tejfalu-szigeti elzárássorozat, a ke- szölcési elzárás, a cikola-szigeti (kisbodaki) és a gombócosi elzárás. A bal oldalon pedig a ma még 1889-ben épített nagybodaki elzáráson kívül a szobrosi, kutyadűlői elzárás, a nagybodaki alsó elzárássorozat, a király- réti és a bakai elzárás épültek meg az első világháború előtt. Az első világháború után a Felső-Duna határfolyó lett. Emiatt a félbemaradt kis- vízszabályozási munkák sokáig szüneteltek. A Nemzetközi Dunabizottság 1923-ban szólította fel a két dunai államot a szabályozási munkálatoknak a hajózás érdekében való fokozott végzésére, de a közös munkálatok nehezen indultak meg. 1927-ig mindkét állam a saját oldalán végzett párhuzammű helyreállításokat és magasításokat, valamint mellékág-elzárásokat. 1927-ben megalakult a Magyar—Csehszlovák Közös Műszaki Bizottság, melynek irányításával ismét megkezdődhettek az abbamaradt kisvízszabályozási munkálatok. A 30-as évek elejétől folytatták a sarkantyúk építését is a háború előtti rendszerben 1936-ig. A bizottság által szükségesnek ítélt főmederbeli szabályozási munkákat közös költségen, lehetőleg egyenlő évi munkateljesítmények mellett végezték. A főmedren kívül végzett mellékág-elzárásokat és part- védezeteket viszont nemzeti munkáknak tekintették és ezeket mindegyik állam a saját költségén hajtotta végre. A helemba-szigeti elzárás 1928-ban, a gombócosi elzárás 1928 —30-ban és az ásványi elzárássorozat 1931— 34-ben épült.172 A szabályozási munkák 15 éves szünete alatt a főmederben igen sok kavics rakódott le, ennek következtében egyre inkább észrevehetővé vált a meder és vele együtt a vízszint emelkedése. A szerzett tapasztalatok alapján a győri folyammérnöki hivatal az addig alkalmazott Schick-féle kisvízsza171
