Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
Bevezetés
amely évezredek folyamán az elhaló mocsári növényzet összetömörödése és átalakulása folytán keletkezett. Ezek egyszersmint biztos jelei — mint erre Károlyi Zoltán rámutatott — az ősi, geológiai múltú vízborításnak és kiterjedésnek. Ilyen nagyobb geológiai múltú tőzeglápok: a Dunántúlon a Hanság 230 km2 a Balatoni Nagy-berek 177 // a Kapós völgye 60 ;; a Zala—Somogy megyei lápok 60 // a Marcal völgye 27 i / a Fejér megyei Sárrét 16 / ; a Sió völgye 14 n összesen: 584 km2 az Alíöldön az Ecsedi-láp 177 km2 a Szernye mocsár 46 ,, a Duna—Tisza köze 46 a Körös—Berettyó völgye 23 ,, a Szabolcs megye lápjai 21 ,, a Bodrogköz lápjai 19 n összesen: 332 km2 terjedelemmel. A mocsarak és láposodásra hajlamos területek a történelem folyamán alakultak ki és jelentősen változtak: növekedtek és csökkentek. Ahol pedig a kisvízfolyások és patakok természetes elmocsarasító hatásán kívül emberi beavatkozások: vízfolyások völgyének elzárása, várak környékének elmo- csarasítása, malomgátak is közrejátszottak sokszor az elvadult, elmocsarasodott vidéken később már segíteni is alig tudtak. A vízrajzi viszonyok kedvezőtlen alakulásának vizsgálatánál szem előtt kell tartani a biológiai okokat is: a növénytakaró és különösen az erdők hatását. A török korszak és az osztrák uralom erdőirtásai egyes vidékeken teljesen megváltoztatták a táj vízrajzi képét. Ezért a vizszabályozási munkák számottevő eredményéről a XVIII. század elején még nem beszélhetünk, mert ha munka folyt is azelőtt, annak eredménye elpusztult, és így az ország mai területének legnagyobb részén mocsárvilág alakult ki. Ezt a mocsárvilágot Babos Zoltán és Mayer László már idézett tanulmányában az alábbiak szerint jellemezte: „A Dunántúlon a Sió, Kapós, Sárvíz mente, a Tiszántúlon a Berettyó vidéke akkoriban posványosodott el teljesen. A Tisza árterülete helyenként 60—70 km széles volt. A mocsárrengetegből a városok és községek kis szigetként emelkedtek ki. Közlekedésre általánosan csak csónakot, vagy tutajt használtak. Utakról beszélni sem lehetett, hiszen az ingoványok, mocsarak tömegében maguk a folyók is elvesztek; egész vármegyék között mindössze pár használható átjáró jelentette az összekötő kapcsot. Egykori feljegyzések szerint pl. Székesfehérvárról Tolnába mindössze egy átjáró út vezetett a Sárvíz járhatatlan mocsarain keresztül." Az időszakosan vízzel borított területeket az árvizek okozták. Ezek a területek nem tekinthetők állóvizeknek, mert vízborításuk az árvizek és belvizek levonulása után, a nyári szárazság idején, megszűnt. Ugyanis a folyók kiöntő árvizei a szabályozási és ármentesítő munkálatok előtt rendszeresen megöntözték az árterületeket, és a víz vagy visszatért a folyómedrekbe, vagy a lefolyástalan mélyebb medencéket — nemegyszer tavakat és lápokat — árasztotta el (pl. Hanság). Az ilyen árterületeknek tipikus példája volt a Hortobágy és a Rábaköz (4. és 5. ábra). A folyóvizek A folyóvizeket — megjelenési formájuk és jellegük szerint — két csoportba sorolhatjuk. A magyar medencét mellékfolyóival együtt uraló két nagy folyóra: a Dunára és a Tiszára és a kisebb folyók-, patakok- és vízfolyásokra. A Duna Kárpát-medencébe eső szakaszának vízjárására a Morva-torkolat feletti vízgyűjtő terület vízrajzi adottságai a döntők. A Duna forrásvidéke és bal oldali mellékfolyóinak vízgyűjtő területe a középhegységek zónájába esik, míg a jobb oldali mellékfolyók legnagyobb része az Alpokból ered. A bal oldali vízgyűjtő terület a téli hó hazájába, a jobboldali az örök hó hazájába tartozik. A bal oldali vízgyűjtő területről a hó a tavasz kezdetén már elolvad, míg a jobb oldali egy részén nyáron is megmarad. Az egész terület a nyári esők zónájába tartozik és így a legtöbb csapadékot nyáron, június—augusztus hónapokban, míg a legkevesebbet december—február hónapokban kapja. Ezért a magyar medence feletti Dunán kétféle típusú árvíz szokott kialakulni: az egyik a kora tavaszi, mellyel a vízgyűjtő terület alacsonyabb részeinek hóolvadása talál lefolyást, és a másik a nyári árvíz, mely az Alpok csapadékát hozza le. A Dunának a magyar medencébe eső szakasza ennek a felső Dunának vízjárását követi, melyet a magyar medencén belüli mellékfolyók már nem tudnak megváltoztatni. Tehát itt is két jellegzetes árvize van: a tavaszi és a nyári árvíz. A tavaszi árvizek az alacsonyabbak, ritkán emelkednek nagyobb magasságra, csak akkor, ha az áradás közlő
