Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
II. rész: Az egyes vízvidékek szabályozási munkáinak története - 1. A magyarországi Duna-szakasz és Duna-völgy vízszabályozásának általános kérdései
A) A DUNA-VÖLGY VIZEINEK SZABÁLYOZÁSA Irta: DK. KÁROLYI ZOLTÁN 1. A MAGYARORSZÁGI DUNA-SZAKASZ ÉS A DUNA-VÖLGY VÍZSZABÁLYOZÁSÁNAK ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI157-159 A Duna hazánk legnagyobb és legjelentősebb folyója. Árvizei tekintélyes nagyságú területeket öntöttek el, bár lényegesen kisebbet, mint a Tisza a sokkal nagyobb és laposabb alföldi területeken. Ősidőktől fogva élénk hajóforgalom volt rajta és így nagy jelentőségét elsőrendű hajózóút jellege különösen is kihangsúlyozza. Szabályozása ezért a jeges és jégmentes árvizek elhárítása mellett főképpen a hajózási viszonyok megjavítása céljából folyt. Rövid magyarországi szakaszán az ország élete és fejlődése szempontjából két igen nagy jelentőségű mellékág, ill. vízvidék csatlakozott hozzá: a Rába—Rábca—Marcal és a Zala—Balaton—Sió; az ország határain kívül, de még az ország területéről pedig a Dráva—Mura vízvidéke. Ezeket a vízvidékeket az árvizek, és a folyóvölgyek évszázadokon át tartó elmocsarasodási folyamata jellemezte. A Dunához Magyarországról csatlakozó mellékágak vízvidékeinek szabályozását főképpen az árvizek elhárítása és a mocsarak vizének levezetése céljából végezték. Miután az egész magyarországi Duna- völgy vízrajzi viszonyait elsősorban a geológiai és morfológiai adottságok határozzák meg, azért e fejezetben elöljáróban a fontosabb megállapításokat megismételve, rövid áttekintést adunk a Duna folyam geológiai kialakulásáról, földrajzi és morfológiai, valamint vízrajzi viszonyairól. A egyes vízvidékeknek — mint a Rába—Rábca—Marcal, a Balaton és a Dráva-völgy vízrendszerének — jellemzőiről és adottságairól az egyes vízvidékek tárgyalása során adunk külön rövid ismertetést. 1.1 A Duna-völgy geológiai és morfológiai jellemzése a vízszabályozás szempontjábóll(i0_1(il A Duna őse — mint ahogy azt a Bevezetés leírta — a geológiai harmadidőszak végén a Lajta hegység és a Hainburgi hegység közötti tágas nyíláson, a mostani Lajta folyó völgyén lépett az ország területére, ahol akkor a Kisalföld helyén levő tóba ömlött. Ezt a tavat a Duna kavicshordaléka töltötte fel több száz méter vastagságban. Később bekövetkezett geológiai törés alkalmával az Ös-Duna torkolata a Dévénynél keletkezett sziklaszorosba helyeződött át, ahonnan a folyó az egész kisalföldi medencét feltöltötte hordalékkal. Ehhez a medencébe minden irányból betorkolló folyók és patakok is hozzásegítettek. A pliocén kor felső emeletében, a levan- teiben, a Nagyalföld süllyedése következtében Visegrácl táján nagy lépcső keletkezett a Kis- és a Nagyalföld között. Ez segítette elő a visegrádi szorosnak, mint eróziós völgynek a kialakulását. A pleisztocén korszakban (a jégkorszakban) a visegrádi szoros sziklaküszöbe és az Alföld a mai szintnél jóval mélyebben feküdtek, és a Dunának, amely kezdetben több ágban a mai Duna—Tisza közén át délkeleti irányban a Tisza felé folyt, és csak később vándorolt mai helyére, az esése is nagyobb volt. Ez a nagy esés tette lehetővé, hogy az osztrák szakaszról hozott kavicshordalékát egész Paks tájékáig szállítsa a Duna. A pleisztocén korszak után a visegrádi hegység, valamint a tőle délre fekvő Duna- völgy lassú tektonikai emelkedésbe kezdett és a Tisza felé tartó ágak feliszapolódtak, eltűntek. Ugyanakkor a Kisalföld süllyedt, aminek következtében a visegrádi szorosnál geológiai törés keletkezett. Ez a mozgás még ma is tart, és mérésekkel mutatták ki, hogy a Duna alföldi és kisalföldi szakaszai között a magasságkülönbség 1000 évenként 1,5 m-re tehető csökkenést mutat. A Duna esésének fokozatos csökkenése alakította ki a folyón tapasztalható különleges morfológiai helyzetet. Az eséscsökkenés folytán a folyó a felső-dunai kavicshordalékot többé már nem tudta az alföldi szakaszra lehozni. Ugyancsak mérésekkel állapították meg, hogy ma már az árvizek is csak homokot szállítanak és a kavics Gö155
