Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)
dereka óta az osztrák kormányzat is „haladó" intézkedéseit) mint tanácsadó szolgálat ingyen bocsájthatta szakértői támogatását az érdekeltek rendelkezésére: a tervezésben és kivitelezésben (annak irányításában és ellenőrzésében) egyaránt. Kvassay e tekintetben elsősorban a kisbirtokosok érdekeit tartotta szem előtt, mert ezek erőfeszítései rendszerint már a tervezésen hajótörést szenvedtek. A gyakorlatban azonban — a bonyolult vízjogi engedélyezési előírások és követelmények miatt — jó ideig éppen a kisbirtokosok tudták a legkevésbé igénybe venni az intézmény segítségét. Az uradalmakban végzett munka mellett csak később nőtt meg a birtokosok, ill. társulatok, vagy községek számára végzett munka aránya. (Az ilyen munkálatok végrehajtása legtöbbször közmunka formájában történt.) Ez a változás főleg az új vízjogi törvénynek, az 1885. évi XXIII. tc.-nek volt köszönhető, mely részben szintén Koassay Jenő munkája, s melynek sikerült részben elhárítania a társulások létrehozásának akadályait, sőt lehetővé tette a Kultúrmérnöki Intézmény számára, hogy a szükséges társulásokat létrehozza. Jogot adott számára az érdekeltségi területek megállapítására, a hozzájárulás meghatározására, sőt a társulatok vagy érdekeltségek műszaki munkáinak ellátására is, s így azoknak gyakran saját műszaki személyzetet sem kellett fenn- tartaniok. Jellemző az intézménnyel szemben az eredményes munka láttán kialakult bizalomra, hogy 1900-ban már 89 társulat működött az intézmény felügyelete alatt, s nem kevesebb mint 4486 km hosszú csatornahálózattal. A társulatok száma 1918-ra 128- ra, a kiépített társulati csatornahálózat hossza pedig 6064 km-re nőtt. Bizonyos kezdeményezésre kapott lehetőséget az intézmény a vízjogi törvény 40. §-a alapján — a vízrendezési munkálatok eredményeinek biztosítása, fenntartása érdekében — a meder jókarba helyezések terén is. Ezeknél társulatok alakítására általában nem is került sor: az egyszeri hozzájárulás behajtásáról és a munkálatok lebonyolításáról közigazgatási úton gondoskodtak. A Kultúrmérnöki Intézmény főbb munkaterületein elért eredményeket a következőkben foglalhatjuk össze. Az intézmény fő feladata a talajjavító vízi munkálatok elvégzése volt: lecsapolások és alagcsövezések, valamint a hatósági szakértői működés. (A távolabbi perspektívának tekintett öntözéses gazdálkodás bevezetésére csak ritkábban, kedvező körülmények között került sor.) Ezen kívül azonban az 1.45. ábra. Kvassay Jenő (1850—1919) intézménynek kézbe kellett vennie — éppen a vízmentesítések sikere érdekében — az addig gazdátlan kisebb vízfolyások, a nem hajózható, s ezért a folyammérnöki hivatalok hatáskörén kívül eső, ún. „nem állami kezelésben levő" folyók, patakok rendezését és a vízmosások megkötését is. Végül pedig ugyancsak a kultúrmérnöki szolgálat karolta fel a mezőgazdasági víz- gazdálkodás egy sajátos, s nemcsak gazdasági, de vízrendezési szempontból is fontos feladatát, a tógazdálkodás ügyét is. Az intézmény tehát — Kvassay alapvető munkája, a „Mezőgazdasági vízműtan" elveinek megfelelően — igyekezett működése határait minél jobban kitágítani, s az ésszerű „komplex vízgazdálkodás" követelményeit megközelíteni. Ha a gyakorlati eredmények elmaradtak az elvi követelményektől — ez nem az intézményen és munkatársain múlott. Tevékenységük határait rajtuk kívül álló tényezők: elsősorban az érdekeltek anyagi ereje és szükségletei szabták meg. Jellemző erre, hogy — Rozsnyai Károly közismert munkájának* évtizedekre bontott táblázatos kimutatásai szerint — milyen nagyarányú volt a kultúrmérnöki hivatalok „meddő" munkája: a kivitelezésre nem került tervek százalékaránya. * Rozsnyai Károly: A m. kir. kultúrmérnöki hivatalok 40 éves működésének eredményei az 1879-1919. években. — Vízügyi KÖZI. 1928. 26-47. p. 135
