Ihrig Dénes (szerk.): A magyar vízszabályozás története (OVH, Budapest, 1973)
I. rész: A magyar vízi munkálatok rövid története különös tekintettel a vizek szabályozására - 4. A vizek szabályozása a XIX. század második felében és a XX. század elején (1850–1919)
A gátszakadások oka a tapasztalatok szerint elsősorban az alkalmazott rossz töltés- anyag, illetve a kedvezőtlen altalajviszonyok voltak, ezért a vonatkozó előírások utóbb ezt is tekintetbe vették, s a társulatok a töltésfejlesztési munkát a gyengébb szakaszok burkolásával, ill. szigetelésével egészitették ki. (152 ill. 27 km hosszban.) A mentesített területek értéknövekedése, illetve a mezőgazdasági termelés fejlődése egyre nagyobb biztonságot követelt az árvédelemtől, ami a berendezések fejlesztése mellett az árvédelem szervezetének kiépítését is szükségessé tette. Az 1880-as években szervezték meg a védgátak feletti felügyeletet, és 1899-ben miniszteri rendelet írta elő az árvédelmi készültség megszervezését, melynek értelmében a társulatoknak árvíz idejére a töltések védelmére megfelelő tervet kellett kidolgozniok, s biztosítanak kellett a szükséges anyagkészletet és pénzt is. Hatásos védelmi intézkedés volt a mentett árterületek kisebb öblözetekre való osztása, a természetes magaspartokig terjedő kereszttöltésekkel, hogy az esetleges gátszakadások elöntése lokalizálható legyen. A közös erőfeszítéseknek az állami ellenőrzés megszigorításának, a társulatok tökéletesített védelmi berendezéseinek és rendszerének, az árvízjelző szolgálatnak volt köszönhető, hogy az 1919-es, majd a későbbi 1932-es — minden korábbit meghaladó — árvizek már gátszakadás nélkül, kár nélkül vonulhattak le a rendezett árvízi mederben. * * * A végzett munka oroszlánrésze azonban kétségtelenül a társulatok, az érdekeltek — a Tisza-völgy népe — áldozatvállalásának érdeme. A kizárólagosan állami feladatot jelentő folyószabályozás terén még hosszú ideig jelentős és veszélyes lemaradás volt tapasztalható. Bár a lassan fejlődő átvágások víz alatti kiásására 1884-től állami kotróparkot állítottak munkába, az átvágások jelentős része (kb. 24%) az évtized végéig is csak fele szélességben készült el. 1846—1880 között, tehát valamivel több, mint három évtized alatt 8,6 millió forintot fordítottak az átvágások létesítésére; az 1880-as évtizedben pedig ez az összeg, a korábbi évtizedes átlagot alig meghaladóan, 3 millió forint volt. Hosszas huzavona után került csak sor a partvédelem megoldására is. A medersza- bályozási munkák költségessége miatt az árvédelmi töltések közti területen hosszú ideig a folyó úgyszólván teljesen szabadon kóborolt. Egyes szakaszokon azonban, az átmetszések helytelen vonalazása, vagy a talajviszonyok ill. a folyónak előre nem látott mértékű kóborlása miatt a folyó sodra a part melletti töltések és a töltés mögötti egyéb értékes objektumok elmosásával fenyegetett. Az ilyen esetekben szükségessé vált partvédelem terheit az állam 30%-ban a társulatokra hárította. Ez a gyakorlat, melyre a korábbi törvények nem eléggé körültekintő megfogalmazása adott lehetőséget, lényegében a társulatok terheinek jogtalan növelését, a folyószabályozási költségek áthárítását jelentette. A sérelem orvoslását csak az 1894:111. te. biztosította, kimondva, hogy „a szükséges átvágásokat és mederrendezéseket, nem különben az ezen célból szükséges partbiztosításokat is az állam saját költségén hajtja végre és tartja fenn”. A munkálatoknak — az adott körülményeknek és követelményeknek megfelelő mértékű — „befejezése”, vagyis a még hátralevő átvágások anyamederré fejlesztése (1914-ig), a mederszabályozásokkal kapcsolatos partvédezetek létesítése, valamint a mederszabályozás befejező szakaszát jelentő kisvízszabályozás (1904-től) a következő évtizedek feladataként már az egységesi- tett vízügyi igazgatásra maradt. Az egységes vízügyi igazgatást az 1889. évi XVIII. te. hozta létre, mely a minisztériumok ügykörének újjászervezése során a korábban két minisztérium ügykörébe tartozó vízügyi ágazatokat összefogva egyetlen minisztérium, a Földművelésügyi Minisztérium, ill. az ennek keretében megszervezett „Országos Vízépítési és Talajjavító Hivatal” hatáskörébe utalta. Az új hivatal vezetője Koassay Jenő, a kultúrmérnöki intézmény megszervezője és vezetője lett.113 Első feladatai közé tartozott a Tisza- szabályozás terveinek felülvizsgálata — a Vízrajzi Osztály elkészült felvételei alapján — és továbbfejlesztése, valamint a kivitelezés irányítása. Bár a későbbi tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy a Tisza-völgy ármentesítése és a Tisza folyó szabályozása nem tekinthető egyszer s mindenkorra befejezettnek — hiszen az árvízszint emelkedése a század folyamán is tartott, s a Tisza kisvízi szabályozása, a meder rögzítése továbbra is állandó munkát kíván — a szabályozás döntő szakasza a századfordulón lezárult és a vízügyi szolgálat a végzett munkáról a „Tisza hajdan és most" c. hatalmas monográfiában, mintegy összefoglaló jelentésben számolhatott be.100 Az itt közölt adatok és a későbbi feldolgozások alapján világosan lemérhető a végzett munka hidrológiai jelentősége: sze122
