Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
1. Biológiai alapismeretek - 1.2 Mézes Miklós: Halélettan
A szénhidrátemésztés enzimjei — amilolitikus enzimek A szénhidrátok főképp energiaszolgáltató vegyületek, de emellett fehérje-tartalékoló szereppel is rendelkeznek, mivel szénhidrát hiányában a glükóz szintézisére a (glüko- genetikus) aminosavakat is felhasználhatja a szervezet a glükóz képzésére. A szénhidrátok másik nagy csoportja az ún. nem cukorszerű szénhidrátok, vagyis a rostalkotó anyagok közül a szénhidrát struktúrával rendelkezők. A cellulózt, illetve a hemicellu- lózt a halak szervezetének saját enzimrendszere nem képes bontani. A táplálékkal - planktonikus élőlényekkel és baktériumokkal - a halak azonban felvehetnek celluláz enzimet is, amely képes ezen vegyületek bontására. Ezt a folyamatot, mivel az nem a szervezet saját enzimjei segítségével történik, nem tekinthetjük emésztésnek. Ebben az esetben lényegében fermentációról van szó, mivel a folyamat eredményeképpen kémiailag eltérő vegyületek - rövid szénláncú zsírsavak (ecetsav, propionsav, vajsav stb.) - keletkeznek. Ezek a bélcsatomából részben felszívódva bekapcsolódhatnak a szervezet energiatermelő anyagcsere-folyamataiba. A hal szervezetének saját szénhidrátbontó enzimjei a pancreasban, az intestinum egysejtű mirigyeiben, illetve a pylorusfüggelékben termelődnek. Az amiláz, amelynek a és ß formája ismert, a glükozidos kötés típusa szerint bontja a poliszachari- dokat, elsősorban a keményítőt. Az enzim pH-optimuma enyhén bázikus (8,5), hőmérséklet optimuma 20 °C. Az amiláz reabszopciója az intestinum hátulsó szakaszából, az egysejtű mirigyeken keresztül elképzelhető egy entero-pancreatikus körfolyamaton keresztül. A takarmányok egyes anyagai, így például a búza, az enzim inhibitora, elsősorban a ß-amiläzt bénítja. Az amilázaktivitás hatására a keményítő előbb dextrinekre, majd végül maltózra bomlik. Aktivitása az életkor előrehaladtával nő, de az nagyon erőteljesen a táplálkozási típus és a takarmányok függvénye. Amaltózt, illetve más, a takarmányokban lévő tri- és diszacharidokat a szintén pancreas eredetű szukráz, maltáz és laktáz enzimek bontják monoszacharid egységekre. Az intestinum- ból a szénhidrátok mono- és diszacharidok formájában szívódhatnak fel. Az egyes fajok között a szénhidrátok emésztésében és felszívódásában jelentős különbségek vannak. A növényevő és mindenevő halfajok jól adaptálódnak a táplálék szénhidrátösz- szetételéhez és azt jól hasznosítják, a ragadozó halak azonban a táplálék szénhidrátösszetételétől függetlenül azt gyengén hasznosítják. Ez utóbbi tény oka kettős: egyrészt az enzim aktivitása kicsi ezekben a fajokban, másrészt a vékonybél epithel sejtjeinek glükóz foszforilációs kapacitása is kicsi, amelynek hatására a gliikózgrádi- ens folyamatos fenntartása a bél lumene és az epitel sejtek között nem folyamatosan tartható fenn - a sejtek gyorsan „telítődnek”. A fehérjeemésztés enzimjei - proteolitikus enzimek A fehérjék hármas funkciót töltenek be a halak életfolyamataiban. Biztosítják az életfunkciók folyamatos fenntartását, a szövetek működését, biztosítják a regeneráció (átépülés) zavartalanságát, valamint a növekedés/fejlődés folyamata során alapanyagot (aminosav) szolgáltatnak az ezen folyamatokhoz életfontosságú de novo fehérjeszintézishez. Termelődési helyük a gyomor, a pancreas, a pylorusfüggelék, illetve az intestinális egysejtű mirigyek. A szénhidrátbontó enzimekkel szemben az aktuális proteázaktivi- tás a legtöbb halfajnál igen erőteljesen függ az aktuális vízhőmérséklettől. A nyári meleg és téli hideg hónapok között akár 47-66% aktivitáscsökkenés is megfígyelhe74
