Horváth László (szerk.): Halbiológia és haltenyésztés (Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2000)
2. Tenyésztési alapok - 2.5 Ördög Vince: Halastavak hidrobiológiája – a tókezelés hidrobiológiai alapjai
2.5.2. A vízi ökoszisztéma termelő szervezetei 2.5.2.1. Cianobaktériumok - N2-kötő és toxikus fajok A cianobaktériumok — vagy korábbi nevükön kékalgák - morfológiai bélyegei a baktériumokhoz hasonlóak. Nincsenek ostorokkal mozgó formáik. Plazmájuk membránnal nem körülhatárolt, központi, színtelen részre (centroplazma) és egy sejtfalhoz közeli színes zónára (kromatoplazma) különül. Az előbbi tartalmazza az örökítő anyagot, a DNS-t. Kromatoplazmájuk fotoszintetikus membránjaiban (tilakoidok) van a klorofillok közül az a-klorofill (a b-klorofill hiányzik!) és a karotinoidok. A tilakoidok felszínén apró szemcsék alakjában a fikobilineket tartalmazó fikobiliszómák. A cianobaktériumok kék színét a fikobilinek közül fikocianin adja. A kék fikocianin minden fajban előfordul, a vörös fikoeritrin gyakran hiányzik. A cianobaktériumok színe általában kék, kékeszöld, de csupán akkor, ha a sejtekben a domináns színanyag a fikocianin. Különösen N-hiányos környezetben fordul elő, hogy a fikocianint a sejt lebontja és a bomlástermékeket felhasználja az anyagcseréjéhez. Ilyenkor a sejtek színe zöld, sárgászöld lehet a dominánssá váló a-klorofill vagy egyes karotinoidok miatt. A cianobaktériumok 150 nemzetségéből mintegy 2000 faj ismert. A halastavakban gyakori Microcystis-fajok apró, gömb alakú sejtjeit kocsonyaburok veszi körül, így szabad szemmel látható telepekké állnak össze (113. ábra). Először apró kék csomókat alkotva a víztestben lebegve vízelszíneződést okoznak. Biomasszájuk növekedésével már nem jutnak elég fényhez, ezért gázvakuólumokat képeznek és a víz felszínére emelkednek. A vízfelszínen olykor több centiméter vastag, mézszerűen sűrű masszát alkotnak, amit vízvirágzásnak nevezünk. Sajátos szagukról már messziről felismerhetők. A nagyon apró (1 pm körüli) méretű pikoplanktont alkotó fajok sorolhatók még a gömb alakú cianobaktériumok közé. A cianobaktériumok többsége fonal alakú, amit kívülről kocsonya-hüvely vehet körül (Lyngbya-fajok). A kocsonyás anyag eltörni a szűrő szervezetek szűrőberendezéseit és jelentősen csökkenti a cianobaktériumok emészthetőségét. A kocsonyaburok az emésztőenzimek számára átjárhatatlan, így a vízből kiszűrt telepek, fonalak sértetlenül haladnak át a zooplankton és a busa tápcsatornáján. Etetési kísérletekkel igazoltuk, hogy a busa kiszűrte az akváriumba adagolt Lyngbya - fo n a 1 ak a t, kompakt, kék színű ürülék is megfigyelhető volt az akvárium alján, de a halak veszítettek testtömegükből a 10 napos kísérlet végére. Másrészről a vékony, cellulózmentes sejtfalú fonalas cianobak- tériumokat a busa könnyen kiszűri és hasznosítja. A zooplankton számára a piko- plankton a kedvező táplálék, míg a hosszú sejtfonalak többnyire kiszűrhetetlenek. A fonalak tömeges előfordulása még veszélyes is lehet, mert rátekeredve a kisebb szűrő szervezetekre vagy a Cladocerák szűrőlábaira, mozgásképtelenné teheti azokat. A légköri N2 kötésére képes fonalas cianobaktériumok a fonal többi sejtjétől eltérő alakú heterocisztáról (heterocita) felismerhetők. Elszaporodásuk többnyire az algák számára hasznosítható N-ionokban vagy szerves N-vegyületekben hiányos vízben kezdődik, és a rendszertelen N-műtrágyázásra vezethető vissza. A megkötött nitrogén mennyisége a haltermelés szempontjából elhanyagolható. Mérések szerint legfeljebb 30 kg • ha-1 • év-1, ami halastavakban - a kis koncentrációban szinte mindig 368
