György István (szerk.): Vízügyi létesítmények kézikönyve (Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1974)
IV. Gépészeti és villamos berendezések
VÍZÜGYI LÉTESÍTMÉNYEK KÉZIKÖNYVE IV —159 Az esőztető öntözést szolgáló szivattyútelepek (nyomásközpontok) önműködő szabályozása gyorsan terjed. A szabályozás elsősorban a pillanatnyi vízigénynek megfelelő számú szivattyú üzemben tartására irányul. (Elméletileg számításba vehető a fordulatszámnak vízfelvételtől függő befolyásolása is.) Ezt az alapvető igényt további rész-automati- kák egészítik ki, pl. a nyomásnak a biztonság érdekében való korlátozására, illetőleg fenntartására, az üzemzavar felismerésére (pl. csőtörés), valamint a szívócsövek légtelenítésére, üzemi vagy energiaellátás szempontjából tiltott időkben való leállásra stb. irányuló feladatokkal. Az alapfunkció kielégítése jól szervezett öntöző üzemben egyes esetekben programvezérléssel is megoldható, hiszen hasonló üzemet a személyzet számos helyen tart. Általában mégis az a kívánalom, hogy a szivattyútelep a vízelvételhez alkalmazkodó önműködő üzemet tartson. Az automatikus szabályozás általában a nyomás, a vízhozam, a villamos teljesítmény, ill. áramfelvétel, valamint ezek kombinációinak érzékelése alapján történik. A vízhozam közvetlen mérése a nyomáskülönbség alapján működő, vagy indukciós műszerekkel egyaránt megoldható. A felhasznált jel többnyire rákényszerített egyenáram, de a szabályozás áram- és teljesítményérzékelés esetén nagy pontosságú relékkel is megoldható. A biztonsági automatika vízállás, nyomás, vízsebesség, csapágyhőmérséklet, teljesítményfelvétel, áramerősség érzékelésére szolgáló berendezéseket, valamint a kosütés elleni védelmet is szolgáló visszacsapó-szelepet, túlnyomásszabályozó szelepet igényel. Az önműködő üzemre való áttérés elsősorban nem a személyzet mellőzését, hanem a mindenkori üzemállapotokhoz való jobb alkalmazkodást szolgálja. A személyzet jelenléte az állandó üzemellenőrzés helyi tevékenységének ellátására szükséges. A fejlődés az állandó kezelő személyzet nélküli nyomásközpontok felé mutat. Ehhez a biztonsági és védelmi automatikák rendszerét alkalmassá kell tenni a szivattyútelepen belül fellépő bármely jelentős üzemzavar késedelem nélkül való lokalizálására. Ilyenkor több szivattyútelep központi felügyelete és irányítása a fontosabb üzemi állapotok, elsősorban a működési állapotok és üzemzavarok távjelzését igényli. A fejlesztés további lehetőségét jelentheti a központi felülgyeletnek központi szabályozó bere'ndezés- sel (számitógép) való kiegészítése. Ez a szivattyú- telepekben (vagy a hálózat meghatározott pontjain) érzékelt alapjelek feldolgozása alapján ad ki működtető parancsot a szivattyútelepek és a kormányzó műtárgyak felé. A beépített csőhálózat irányítástechnikához kapcsolódó legfontosabb működtető és biztonsági berendezései a tolózárak és hídránsok, a légtelenítők, víztelenítők, nyomásszabályozók (azonos nyomásszint biztosítására és a túlnyomás elleni védelemre), továbbá a vízsebességmérésen alapuló csőtörési csappantyúk. A nagyüzemi öntözés üzemi és karbantartási műveletei hírközlési kapcsolatokat kívánnak. Ezek a nyomásközpontok és a munkacsapatok (beleértve a szerelőket) között többnyire URH rádióösszeköttetéssel valósíthatók meg. Az alkalmazható 27 MHz-es rövidhullámú berendezések sorozatgyártmányként kereskedelmi forgalomban kaphatók, és külön frekvenciaengedélyt nem igényelnek. A központi ellenőrzés távjelző és hírközlő összeköttetései kombinálhatok. A mértékadó távolság 10 km rendű. A rádiótechnikai és vezetékes összeköttetések itt egyaránt használhatók, a helyi viszonyok alapján kell választani. Kritikus esetekben kettős, vezetékes és vezeték nélküli jelátviteli utat kell biztosítani. A vízgazdálkodási szervezet távközlési rendszerei Az ár- és belvízvédekezésre szervezett társulatok feladataik eláttásához saját kezelésben építettek ki távbeszélő összeköttetéseket. Az összeköttetések nyomvonala a védőművekhez igazodott, és az itt fellépő hírközlési és távjelzési igények kielégítésére egyvezetékes földvisszavezetéses hálózatokat és viszonylatokat alakítottak ki. A postai csatlakozás biztosítása nem volt megoldható, mert a postai hálózat a településeket összekötő utak nyomvonalát követte. A hálózattal szemben támasztott azon követelmény, hogy egyidőben a teljes védelmi szakaszt tájékoztatni lehessen, felfűzött készülékkonfigurációt eredményezett. A hálózat nagyobb mértékű rekonstrukciója 1944-ben kezdődött, amikor kétvezetékes, földelt, ún. Taraba rendszerre tértek át. A Taraba rendszer a rendelkezésre álló készülékekkel biztosította a vonal mentén felfűzött berendezések üzemét, akár 20 készülékig is. Ennél a megoldásnál a csengetés az egyik vonal és a föld között történik, így a csengetés áramkörei a beszédáramköröket nem terhelik. — A hálózat továbbfejlesztése ma már ebben a rendszerben célszerűtlen, ezért fokozatosan áttérnek a szelektor rendszerű (crossbar) és vivőfrekvenciás berendezések alkalmazására. Ezzel megoldható lesz a különböző igazgatóságokat egymással összekötő hálózat kialakítása. A hálózat a rekonstrukció 863
