Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
A vízgazdálkodás elmúlt négy évtizede hazánkban - A „dégeni" időszak eredményei és lezáródása, a vízgazdálkodás helye a társadalmi munkamegosztásban
A szocialista korszak új fejlődési fokozatot jelentett a magyar vízgazdálkodás történetében. Az ipar, a mezőgazdaság és a települések fejlesztési elképzeléseiben meghatározó szerepet játszott a vizek mennyisége, hozzáférhetősége és később a minősége is. Korszerű tudományos elvek alapján megkezdődött a hazai felszíni- és felszín alatti vizek számbavétele. Ahogy a XIX. századi mappációs munkák a vízrajz tudományának ugrásszerű fejlődését hozták, úgy járult hozzá az ország vízkészleteinek felmérése a hidrológia tudományának hazai felíveléséhez. Nemzetközi szakmai körökben Magyar- országról, mint „hidrológiai nagyhatalomról" beszéltek. E munkák szintézisét az egymást követő vízgazdálkodási kerettervek jelentették.2 Az 1960-as évek közepén készült II. keretterv szakágazati bontásban 1980-ig határozta meg a tennivalókat. A terv a népgazdasági erőforrások bővülésével számolt. Az időközben bekövetkezett gazdaságpolitikai változások azonban szükségessé tették a tervben meghatározott feladatok átcsoportosítását, amelyeket az ötéves tervek ágazati része rendezett. Az ilyen átcsoportosításoknak köszönhető, hogy a vízellátásnak az előirányzathoz képest kétszerese valósulhatott meg. Jelentős lemaradás következett viszont be a belvíz- rendezés, szennyvízcsatornázás és a szennyvíztisztítás területén. A belvízrendszerek megfelelő kiépítettségének hiánya egy-egy belvizes esztendőben komoly károkat okozott a mezőgazdaságnak. 1978 közepére elkészül a III. keretterv továbbfejlesztési tematikája. Ennek alapján a VI. ötéves tervidőszak kezdetéig a KÖTIVIZIG-nek is el kellett készítenie új területi kerettervét. Ez nem kis feladatot jelentett akkoriban, hiszen minden szakterületnek össze kellett gyűjtenie és elemeznie kiinduló adatállományát annak tükrében, hogy az Igazgatóság működési területének társadalmi és gazdasági fejlődése milyen igényeket fog a vízgazdálkodással szemben támasztani. A háború utáni években a tulajdonviszonyok alapvető változáson estek át. A közösséginek hirdetett állami tulajdon mindenek felettisége tükröződött a különböző törvényekben is. A vizekkel kapcsolatos kérdések újraszabályozását a többiekhez kissé késve csatlakozó 1964. évi „vízügyi" törvénnyel kívánták megoldani. A törvényre azért is szükség volt, mivel egyre nyilvánvalóbbá vált: az ország fokozatosan növekvő vízigényének kielégítését behatárolja a vízkészletek korlátozottsága, egyenlőtlen térbeli és időbeli eloszlása, valamint fokozódó szennyezése, s mindezen okok miatti egyre költségesebb előteremtése. A szocialista korszak kezdeti gazdaságfejlesztési elképzelései a vízügyi szolgálat elé a mezőgazdaság területén a nagyüzemi öntözést, valamint a melioráció vízelvezetési feltételeinek biztosítását, az ipari fejlesztések terén a gyárak és üzemek ipari vízigényeinek kielégítését, a lakosság tekintetében pedig a vízellátás minél gyorsabb fejlesztését tűzték ki célul. A vízgazdálkodással szemben támasztott társadalmi, politikai igények áttekintésénél első megközelítésben elő kell vennünk az 1960-as évek derekától megszülető ötéves terveket, amelyek leginkább sűrítve foglalták össze az elvárásokat. Az ötéves terv szempontjait az MSZMP KB 1965. november 20-ai határozata rögzítette, amely a gazdaságirányítási rendszer reformjának kérdésével foglalkozva az új gazdasági mechanizmus kidolgozásának alapjait jelentette. Megfogalmazódtak itt is a magyar gazdaság gondjai, nevezetesen a nem megfelelő termelékenység, az önköltségek magas volta, a termékek korszerűtlensége, a túltermelés és a hiány egyidejű megléte, amelyből a kiutat a döntési hatáskörök célszerű megosztásában látták. 2 Zéman László: Gondolatok a Kerettervről. Közép-Tisza, 1978/3. 8
