Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
Belvízvédelem és öntözés - A mezőgazdasági vízszolgáltatás helyzete a rendszerváltás után
Ami az üzemben lévő öntözőberendezéseket illeti, az összeállítás szomorúan rögzítette, hogy a korszerűnek tekinthető lineár öntözőberendezésekből korábban 111 működött a Közép-Tisza vidékén, de ezek száma 1995-ben lecsökkent 69-re, ráadásul üzemidejük is lerövidült.87 A kedvezőtlen adatok hátterében ott állt az is, hogy a lineár berendezések általában nagy mezőgazdasági táblákon voltak igazán hatékonyak, miközben a rendszerváltás után a birtoktestek elaprózódása következtében a magángazdálkodók öntözési igényei rendkívül „sokszínűvé" váltak, s mindez a berendezések szakaszos és részbeni üzemeltetési igényét helyezte előtérbe. így aztán nem csoda, hogy az öntözésre felhasznált vízmennyiség az 1990-es évek elején jelentkező aszályos időjárás ellenére sem érte el az 1980-as évek átlagát, bár az 1991-es mélypont után kisebb növekedés volt tapasztalható. A Tisza-tóra alapozott vízszétosztó rendszer alkalmas más térségekbe, elsősorban a Körös-völgybe történő vízátvezetésre is. Ökológiai és vízpótlási céllal így évente 80- 120 millió m3 vizet juttattak a Körös-völgybe. Az átadott vízmennyiség a nyári, aszályos időszakban több mint dupláját tette ki a Körösök saját vízkészletének. Az igazgatósági kiadvány megemlíti, hogy az 1980-as évtized szárazságai, de különösen az 1990-1994 közötti időszak szemléletesen bizonyította, hogy a nyári hónapokban a rendelkezésre álló természetes vízkészletek nem fedezték az igényeket, s ezért a Körös- és a Zagyva-völgyben jelentős vízhiányok alakulhattak ki. A Körösök vidékén csak tározással és a tiszai vízátvezetéssel lehet elfogadható állapotot teremteni. Más a helyzet Zagyva völgyében! Az itt lakó közel 100 ezer, elsősorban a mezőgazdaságból élő ember alapvető igénye a gyakori vízhiányok megszüntetése. Az összeállítás megírásának időpontjában, a mértékadó kisvizes időszakban kivehető összes vízkészlet alatta maradt a vízjogi engedéllyel lekötött vízmennyiségnek, így a vízhiány pótlását reálisan csak a tiszai átvezetés megvalósításával, azaz a Jászsági-főcsatorna meghosszabbításával lehetséges elérni. Ahhoz, hogy az öntözés a térség jelentős agrotechnikai tényezőjévé váljon, a mezőgazdasági terület 40%-át kellene vízzel ellátni. A feladat nem kerülte el az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának figyelmét sem, hiszen - mint azt 1994-1998. évi tevékenységükről szóló beszámolójukban írták88: „Folytatódott a korábbi országgyűlési ciklusban megindult Alföld Program végrehajtása, amely szorosan kapcsolódott a Duna-Tisza közi Homokhátság vízpótlásáról szóló 105/1995. (XI. I.) OGY határozat által meghatározott feladatokhoz. A KHVM elkészítette az Alföld hosszú távú vízgazdálkodási koncepcióját és fejlesztési stratégiáját. Az Alföld Program keretében a fejlesztéseket megalapozó előkészítő munka folyt az elmúlt négy év alatt a Tisza közvetlen környezetére, a Kőrösök vidékére, a Tisza-tóra és a Hortobágy térségére, a Jászsági-főcsatorna meghosszabbítására, a Duna-Tisza csatorna tanulmánytervére, a vízvisszatartásra alkalmas csatornák rehabilitációjára." „A Közép-Tisza vidék vízgazdálkodási kérdései"-nek szerzői az áttekintést lezárva megállapították, hogy az öntözővizek szétosztását szolgáló művek állapota évről-évre rosszabb, mert nem áll rendelkezésre a karbantartás fedezete, annak ellenére, hogy a rendszer megfelelő műszaki állapotban tartása az Alföldön már középtávon is kulcsfontosságú az életfeltételek és a mezőgazdasági termelés biztosításához. 87 Azt is tény, hogy az elmúlt évtizedeknek újságok „kék hírek" rovatában hírek gyakran számoltak be az öntözőberendezéseket és a kiszolgáló szivattyútelepeket ért rongálásokról, lopásokról, „fémgyűjtésről", stb. 88Dr. Szalöki Gyula szerk.: Az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottságának tevékenysége 1994-1998. http:// www.parlament.hu/biz37/korb/dok/korb94.htm ) 163
