Fejér László: A Közép-Tisza-vidék vízgazdálkodásának utolsó évtizedei (1975-2010) (Vízügyi Történeti Füzetek 19. Szolnok, 2013)
A vízgazdálkodás elmúlt négy évtizede hazánkban - A „dégeni" időszak eredményei és lezáródása, a vízgazdálkodás helye a társadalmi munkamegosztásban
könnyebben biztosíthatták a vízellátást. Azzal, hogy állami feladattá vált a közművesítés majdnem minden kérdése, a fejlődés üteme az állami költségvetés mindenkori helyzetétől függött. A két világháború között néhány nagyobb vidéki városban kiépült a helyi vízmű, amely az ellátást zömmel közkutak segítségével oldotta meg, s csak kevesek kiváltsága volt a lakásba vezetéken eljuttatott tiszta víz. Az állami tervgazdálkodás megindulásával az új iparvárosok vízmüveit központi beruházások keretében építették fel és üzemeltették a későbbiek során. Más városok vízmüvei szintén állami, valamint helyi támogatással készültek. A kivitelezőket nem versenyeztették, azok is az állami tulajdonú építő vállalatok közé tartoztak. A szolgáltatott ivóvízért beszedett vízdíj évtizedeken át alacsonyabb volt, mint a valóságos termelési költség. A városi és a vidéki lakosság helyzete között nem kevés feszültséget jelentett, hogy míg az állam a városokban élők vízellátási gondjainak megoldását magára vállalta, addig a községi lakosság e téren jelentős anyagi terhet kényszerült viselni, miközben a vízdíjakon lévő tetemes állami támogatás nem ösztönzött kellőképpen a vízzel való takarékosságra. A szolgáltatás díjait eltérően állapították meg a lakosság, valamint a vállalatok esetében, az utóbbiak vízdíjai tartalmazták a konkrét ráfordításokat Közel két évtizedes fejlesztés eredményeképpen az 1970-es évtized elejére a lakossági vezetékes vízellátás 22%-ról 55%-ra emelkedett. A növekvő igények kielégítésére az ország politikai vezetése az állami és tanácsi apparátus elé ennek az arányszámnak jelentős emelését tűzte ki célul. A nyolcvanas évek végére a vízügyi beruházások közel háromnegyedét mára víziközművesítés érdekében használták fel, azonban a nagyarányú fejlesztés árnyoldalai is kiütköztek. A közművesítés, és ezen belül is a vízellátás stratégiai területnek számított, miközben a keletkező szennyvizek csatornázására és tisztítására az egyre szűkülő állami költségvetésben mind kevesebb pénz jutott. Előbb-utóbb tovább nyílt az a „közműolló" amely mindmáig legfőbb gondja a hazai közművesítésnek, igaz a rendszerváltás óta jelentős erőfeszítéseket tettek és tesznek ma is az érintettek a felemás helyzet megszüntetésére. Az 1950-1960-as évek árvizeinek sikeres kivédésével a vízügyi szervezet társadalmi, s ami ennél akkoriban még fontosabb, politikai megítélése igen kedvező volt. Mindez a költségvetési juttatások viszonylag magasabb arányában, s a beruházási törekvések támogatottságában nyilvánult meg. Ez az elismertség azonban nem jelentette azt, hogy a vízügyi szolgálat kivonhatta volna magát a hibás gazdaságpolitikai döntések végrehajtásából. A technokrácia korában egy diktatórikus állam, amely polgárainak jólétét elvont kategóriaként kezelte, nem egy esetben óhatatlanul belecsúszott az elhibázott, s a későbbiekben kifejezetten káros beruházások ingoványába. Jóllehet a tervezett vízimunkák bizonyos gazdasági érdekek mentén indultak meg, a gyors világgazdasági változásoknak a KGST léte ellenére igencsak kitett magyar gazdaság nem egyszer kényszerült vízi beruházásait módosítani, szüneteltetni, vagy végleg leállítani. Az 1980-as évek romló gazdasági viszonyai között a kerettervekben megfogalmazott vízgazdálkodási célok nem kis része illuzórikussá vált. A Kiskörei Vízlépcsőt egy nagyszabású öntözésfejlesztési program alapműtárgyának tervezték, de a beruházás komplex tervét maradéktalanul soha nem valósították meg. Talán ismertebb a dunai vízlépcsőrendszer programja, s maga a beruházás története, amely a rárakódott politikai buroktól még ma sem tudott megszabadulni. 77
