Fejér László: Árvizek és belvizek szorításában (Vízügyi Történeti Füzetek 15. Budapest, 1997)

Előszó (Dr. VÁRADI József)

Csak rajtunk múlik, élünk-e a múlt elemzésén alapuló tudással akkor, amikor a vízkárelhárítási feladatok ellátásának szervezeti kialakításáról folyik a vita. Vajon támaszkodhatunk-e a közel két évszázados magyar társulati mozgalom tapasztalataira? Arra a társulati rendszerre gondolok, amelyről tudott, hogy e szervezeti forma segítségével oly nagyságrendű ármentesítési és belvízrendezési feladatokat hajtottak végre a Kárpát-medencében, amekkorát sehol a világon másutt. Azt hiszem, hogy az imént feltett kérdésekre szomorúan válaszolhatom azt, hogy - nem. Egyrészt nem építkeztünk eléggé a múltból, másrészt nem is lehetett a vízgazdálkodás terén a társadalmi önszerveződés és állami feladatellátás megosztását szerves fejlődésükben töretlenül végigvezetni. Nem lehetett, mert az apáról-fiúra, nemzedékről-nemzedékre átörökített hagyományok, szokásjogok és kötelezettségek az 1940-es évtized második felétől megszakadtak. Csak a műszaki megoldásoknál vettük figyelembe az előzményeket, és a tradíciók is csak a szakmai tisztességben éltek tovább, amúgy egy emberöltőn át a korábbi szerep- és kötelezettségvállalástól eltérő vízgazdálkodást csináltunk. Meg kell jegyezni, nem eredménytelenül és nem sikerek nélkül! Ám a kétségkívül elért sikerek ellenére a beavatkozások anyagi fedezete - mint annyi más ígéretnél - itt sem volt hosszú távon megteremthető. A mindent állami feladatként felfogó konstrukció után ismét helyére kellett, illetve kell állítani az egészséges munka- és teherelosztást. Be kell látni, hogy a vízgazdálkodási feladatok elvégzésének is van egy érdekeltség szerinti megosztása. A vízgazdálkodási beavatkozásokból előnyöket élvezők illetve hátrányokat elszenvedők köre esetenként pontosan körülhatárolható, máskor viszont megszámlálhatatlanul sok állampolgárt, országrésznyi tömeget jelent. Tudomásul kell venni, hogy a vízgazdálkodási beavatkozások során szűk csoportérdekek nem helyezhetők előtérbe, s az előnyök-hátrányok elbírálása nem lehet minduntalan az állam igazságosztó feladata. De hogyan lehet a korábban az önálló döntéstől elzárt, az állami feladatellátás által elkényelmesített, és ezért a valóságos értékméréstől