Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
Ember és természet (Glatz Ferenc)
Legenda és valóság A „római kori" Sió-zsilipről A Mindenes Gyűjtemény 1789-ben adott hírt A Magyar Tenger Galerim Tsászár által a Dunába Tsapolta- tásárólcímmel arról, hogy Sextus Aurelius Victor római történetíró szerint Galerius igen nagy erdőket irtatott ki, s lecsapoltatta a Pelso tavat (a mai Balatont) a Pannonok vidékén. A tudósok azonban csak a századfordulót követően kezdtek foglalkozni ezzel a kérdéssel azután, hogy Siófok határában 1907-ben a vasút építésekor egy római korúnak vélt falazatmaradványt találtak. Ezt utóbb egyesek a római kori zsilip részének tartották, annak ellenére, hogy Lőczy Lajos 1920-ban leírta, az adott területen csupán csekély belvizet levezető árkok vannak, amelyekből véleménye szerint római mérnökök A Galerius-kori siófoki zsilip, ahogy azt a 20. század közepén tévesen képzelték munkájára következtetni nem lehet. A legenda azonban - Lóczy szaktekintélye ellenére - tovább élt, és a későbbi évtizedekben már többen tényként kezelték, hogy 292-ben Galerius elrendelte a Balaton lecsapo- lását és Siófoknál zsilipet építtetett. Az 1960-as évek végén azonban Sági Károly és munkatársai által a helyszínen végzett régészeti ásatások olyan adatokat szolgáltattak, amelyek egyértelműen azt bizonyították, hogy a római korban Siófoknál zsilip nem létezett, s amit róla közöltek, az tudományos mese csupán. Virág Árpád 1998-ban megjelent tanulmánya szerint, ha a rómaiak a mainak megfelelő, vagy annál alacsonyabb balatoni vízszintet kívántak volna fenntartani, akkor elegendő lett volna a lefolyást gátló parti homokturzást és a Sió völgyében két nagyobb völgyfenék emelkedést átvágással megnyittatni. A Sió első, 18. századi mérnöki felmérésének felvételi lapjain azonban semmilyen erre utaló adat és ábrázolás nem található. A Duna neveiről A folyó kelta eredetű neve csekély módosítással fennmaradt majdnem mindegyik népnél. A kelták eredetileg „Danu”-nak nevezték, ami nyelvükön „gyors, rohanó, féktelen” jelentéssel bírt. A rómaiak átvették a szó tövét, s „Danuvius”, majd később „Danubius” lett belőle. Napjainkban is ezt a nevet használják saját variációjukban a Duna mellet élő népek. A németek „Donau”-nak, a szlovákok „Du- naj”-nak, a magyarok „Duná”-nak, a szerbek „Du- nav”-nak, a bolgárok „Dunare”-nek és a románok „Dunarea”-nak mondják. Az ókori görögök a Dunát a torkolatánál, a Fekete-tengernél fedezték fel. Csak alsó folyását ismerték és a folyót „Istros”-nak, vagy „Ister”-nek hívták. A folyóval, annak szabályozásával kapcsolatos történelmi emlékeket jelenleg három kifejezetten vízi múzeum gyűjti és mutatja be kiállításán: Ausztriában a Petronell-i Stadtmuseum, Magyarországon az esztergomi Duna Múzeum és Romániában a Turnu-Severin-i Portile de Fier (Vaskapu) múzeuma. A budapesti Danubius kút
