Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A dualista korszak vízügyeinek fejlődése
1881 VII TiU. 1881. április 26. A tiszai árvíz tapasztalataira hivatkozva a budapesti József Műegyetem mérnöki szakosztálya Klimm Mihály professzor vezetésével beadvánnyal fordult Ordódy Pál közmunka- és közlekedésügyi miniszterhez egy „országos hydrographiai hivatal” felállítása érdekében. május 1. Puskás Tivadar találmányát hasznosítva mintegy félszáz előfizetővel megkezdte működését a főváros első telefonközpontja. A telefonhálózatok helyi kiépítését sok esetben az ármentesítő társulatot szorgalmazták és kezdeményezték. május 29. A kisajátításról szóló XLI. te. szerint helye volt a kisajátításnak: hajózás, árvizek levezetése, vagy öntöző csatornák létesítése, folyóvizek szabályozása, állóvizek és mocsarak lecsapolása, alagcsövezések és belvizek levezetése, árvizek elleni védtöltések emelése, közfürdők létesítése, közhasználatra szolgáló vízvezetékek és a köztisztaság és közegészségügy céljából történő csatorna építések esetében, továbbá mindezen vállalatok na- gyobbítására, vagy célszerűbb berendezéseinek működtetése érdekében. május 31. Az országgyűlés által megalkotott L. te. alapján a Közép-Duna Promontortól Adonyig húzódó szakaszán 5,33 millió forint költséggel megkezdődtek a szabályozási munkák, amelyek egészen 1885-ig tartottak. június 10. A Dunán Vác és Budapest között úszóbajnokságot rendeztek. A váci kikötőtől a Margit-sziget déli csúcsáig tartó versenyt és az ezzel járó ezüstserleget a bécsi Emanuel Bachmeyer nyerte meg, a második Szekrényessy Kálmán lett. július 30. Megnyitotta kapuit a főváros által a városligeti Nádorszigeten épített ideiglenes Artézi fürdő. 1881. Bernáth József (1833—?) vegyész megjelentette Magyarország 1:792 OOO-es méretarányúi térképét, amelyen közel 1700 ásvány- és gyógyvizet, valamint fürdőhelyet tüntetett fel. Bernáth munkája volt az egész országra vonatkozó első ásványvíz-térkép. A kultúrmérnöki hivatalokról Az árvédelmi munkák jelentős előrehaladása a 19. század utolsó harmadában lendületet adott a hazai mezőgazdaság szerkezetének változtatásához, a belterjes gazdálkodás elemeinek térhódításához. A korábban időszakosan, vagy állandóan víz borította vidékek immár ármentesekké váltak, meg lehetett rajtuk telepedni, s a lakosság addig soha nem látott ütemben állította a gabonatermelés szolgálatába a mezőgazdaságilag hasznosítható területeket. A birtokosok immár nemcsak a szántóterület kiterjesztésében voltak érdekeltek, hanem a több termelés kibontakoztatása céljából a talaj termőképességének fokozásában is. A korábban nem művelt földterületek egy ideig különösebb fejlesztések nélkül is átlagot meghaladó termést biztosítottak, igaz ezek az átlagok csak a primitív külterjes gazdálkodáshoz képest voltak magasak. Ezidőtájt a szakmai berkekben egyre inkább elfogadottá vált az a nézet, hogy a kedvezőtlenebb talaj- viszonyokat is ki lehet egyensúlyozni a jobb talajműveléssel, alkalmasabb fajták termesztésével, a helyes vetésforgóval, a talaj vízháztartásának szabályozásával, azaz a magasabb szintű agrotechnikával. A feladat jelentős része az 1880-as években Kvassay Jenő által megszervezett kultúrmérnöki hivatalok mérnökeire várt. A hivatalok kezdetben - „az adóképesség emelése” érdekében - ingyen bocsátották szakmai segítségüket a hozzájuk fordulóknak, tehát a mérnöki tervek elkészítéséért és az esetleges művezetésért nem kellett a birtokosnak fizetnie. A kultúrmérnöki szolgálat tevékenységi körét folyamatosan bővítették. Amíg A kultúrmérnöki hivatalok működési területe 1 886-ban
