Fejér László (szerk.): Vizeink Krónikája. A magyar vízgazdálkodás története (Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény, Budapest, 2001)
A dualista korszak vízügyeinek fejlődése
A dualista korszak vízügyeinek fejlődése A vízszabályozási munkák a magyar Alföld képét visszavonhatatlanul megváltoztatták. A hajdani vízivilágból élő, kenyerüket vesztett emberek nagy része beállt kubikosnak, s munkájuk nyomán a Kárpát-medencében csaknem 40 000 km2-nyi árterület mentesült az árvizek elöntéseitől. Az árvédelmi gátak megépítése azonban új, korábban nem ismert sajátos feladatot is magával hozott. Az ártereken összegyűlt felszíni vizek a gátak által elzárva nem tudtak közvetlenül a befogadó folyóba ömleni. Mára 1 9. század közepén megkezdődött a belvízcsatornák hálózatának kiépítése. Időközben napvilágot láttak az első elképzelések az Alföld aszály által veszélyeztetett területeinek öntözésére, igaz, a csapadékosabb évtizedekben e tervek a kormányzati íróasztalfiókok mélyére kerültek. E téren lényeges előrelépést csak a Kvassay Jenő által megszervezett kultúrmérnöki hivatalok szívós munkája hozott. A kultúrmérnöki szolgálat életrehívását (1879) az is indokolta, hogy a nagy vízszabályozási munkák az ország sík területein befejezésükhöz közeledtek, s gondoskodni kellett az immár vízmentesített terű letek talajának javításáról, amire egyébként a mezőgazdaságot az ország lélekszámának gyarapodása és az európai gabonakonjunktúra is késztette. A Kárpát-medence talajai ugyanis kevés kivétellel rossz vízháztartásúak. A gyakran szélsőséges időjárás következtében hol túlságosan is telítettek nedvességgel, máskor viszont erősen kiszáradnak. Ezért különösen fontossá vált a talaj vízállapotának „kormányzása", az időjárási anomáliák hatásainak kiegyenlítése az alagcsö- vezés, öntözés és más műszaki beavatkozások alkalmazásával. A kultúrmérnöki munkák iránt jelentkező igényt az állami vízügyi szolgálat igyekezett kielégíteni, hiszen állami érdek volt a mezőgazdaság jövedelemtermelő képességénekfejlesztése, s ennek nyomán az államkincstár adóbevételeinek növelése. Hogya hivatal egyre kiterjedtebb vízrendezési és talajjavítási munkája jobbára a nagybirtokok területére koncentrálódott, annak legfőbb oka az egységes vízjogi rendezés hiánya volt. Hiszen, ha több érdek ütközéséről volt szó, igen hosszadalmas volt az öntözések vízjogi engedélyezése, s csak a nagy uradalmak területén nem okozott tulajdoni gondokat a víz továbbvezetéséhez szükséges csatornák megépítése, ráadásul a munkák költségeit is inkább a nagybirtokok tudták vállalni. A hazai vízimunkák történetében új fejezetet nyitott az 1885-ben megalkotott vízjogi törvény. A számos, addig rendezetlen kérdést tisztázó - és ezáltal a magyarországi vízgazdálkodást jelentős mértékben elősegítő - törvény megalapozottságát és tartósságát az bizonyítja a legjobban, hogy több rendelkezése egészen 1 964-ig érvényben volt. A vízjogi törvény megszüntette a vizek kizárólagos magántulajdonát, s meghatározta a hatósági, illetve a szabad rendelkezés körébe vonható vizeket. A vízügyi közigazgatás hosszú évtizedeken áta Föld- mívelésügyi Minisztérium folyam- és kultúrmérnöki hivatalain, valamint halászati felügyelőségén keresztül működött, korántsem valamennyi vízi szakterületre kiterjedő hatáskörrel. Nem tartozott a földmívelésügyi tárcához a mesterséges vízi utakkal, a vízerőkkel és 1911 -tőlatelepülésekvízel- látásával-csatornázásával kapcsolatos ügyek felügyelete sem. A fontosabb települések vízellátása évszázadokon át a környező vízfolyások, források, kutak vízének segítségével történt, de vezetékes vízellátásról a 1 9. század végéig alig beszélhetünk. A nagyvárosok, iparvidékek kialakulása a vízigény és a szennyvíztömeg ugrásszerű emelkedését hozta. Az ezzel kapcsolatos gondokat növelte, hogy a vidéki városok jelentős része - csakúgy mint a bánya- és iparvidékek - a megfelelő vízszerzési lehetőséget nyújtó nagy folyóktól távol estek. Az alföldi városok vízellátásának fellendítésében kimagasló szerep jutott Zsigmondy Vilmosnak (és utódainak), aki a 1880-as években megkezdte a felszín alatti bőséges vízkincs artézi fúrásokkal történő feltárását. A fejlődő ipar nemcsak a gyártási technológiához szükséges vízigényével adott feladatot a vizekkel foglalkozóknak, hanem az olcsó vízenergia fokozottabb kihasználására is törekedett. Az ország víz- erő-készletének 1897-1902 közötti felmérése nemzetközi tekintetben is úttörő vállalkozás volt. A Tisza-szabályozáshoz képest viszonylag későn került sor a Duna magyarországi szakaszának átfogó rendezésére. A Duna-völgyi ármentesítő és vízszabályozó társulatok megkésett szerveződésének persze az is oka volt, hogy a Duna völgyében márkorábban isfolytak-főleg a vármegyék költségén - töltésépítések, tehát az árvízveszély is kisebb volt, mint a Tisza vidékén, s a veszélyeztetett terület csak harmada volt a Tisza árterületének. A 1 9. század utolsó évtizedére a jelentősebb ármentesítési munkák befejeződésével a vízgazdálkodás terén fellépő újabb igények előtérbe
