Fejér László - Lászlóffy Woldemár: A hidrometria magyarországi fejlődése (1700-1945) (Vízügyi Történeti Füzetek 13. Budapest, 1986)
Bevezetés
lebb kerüljön a mindennapi gyakorlat igényeihez — az aránylag keskeny óbudai hajógyári Dunaágban. Az utóbbi meggondolás folytán csak pontonkint fenékig terjedő méréseket végezhetett. WEISSMAHR nak az integráló mérésre vonatkozó bírálatára egyedül KENDI FINÁLY István tért vissza „Hidrometria" című könyvében (1927), 198 * Mivel folyami mérések esetében - különösen, ha végrehajtásuk közben nagyobb mértékű vízszíntváltozásra kell számítani — mégiscsak rá vagyunk utalva az integráló módszerre, megemlíti hogy WEISSMAHR vizsgálatai szerint „jobb süllyesztett műszerrel végezni, mert adatai közelebb állnak a valódi középsebességhez, mint az emelt műszeré" és a „műszersebesség 0,2 m/s-nál nagyobbra nem választandó". A részletező mérést nem tekinti másnak, mint a jelíróval kapcsolt integrálásnak, és megjegyzi: „a papírszalagot nem óramű, hanem a leeresztő készülék viszi. Ez a rendes integráló méréssel szemben csak hátrány, mert így a készülék pontonkinti méréshez nem használható. E hátránynyal szemben előny nincs". A szerző kiadásában megjelent mű nem keltett érdemleges visszhangot. A nyomasztóan nehéz gazdasági viszonyok mellett része volt ebben a vízügyi mérnöki karban bekövetkezett nagymérvű elöregedésnek is. A háború után a kar létszáma az elszakadt területekről áttelepült mérnökök révén erősen megduzzadt, és a kormány az egyensúly helyreállítása érdekében tíz évig szüneteltette az utánpótlást. A szűknél is szűkebbre szabott költségvetési keretek a minimumra csökkentették a szolgálat tevékenységét,és a fiatalok nélkül a hidrometria vonatkozásában is hiányzott a kezdeményező erő. Pedig a szemlélet változtatásának szükségességét az 1931-ben, hosszú évek óta újra megjelentetett Vízrajzi Évkönyv előszava is hangsúlyozza: ,,A gyakorlati vízépítésnek ma már elsősorban a víztömegekre, a mederváltozásokra, a vízállások tartósságának és gyakoriságának adataira van szüksége ...". A Vízrajzi Intézetnél - az 1929-30-as években — vízhozammérésre évente legfeljebb 2-3szor került sor. A folyam- és kultúrmérnöki hivataloknak jóformán még műszereik sem voltak. Jellemző, hogy az 1920 és 1930 közti tíz év alatt az egész Körös vízrendszerben összesen 3 vízhozammérést végeztek. Ezekután nem meglepő, hogy ezen időszak hazai szakirodalmában a vízsebességmérés tudományát jobbára néhány külföldi szerző tanulmányának ismertetése képviseli. Csupán a Tisza 1929—1931 közötti, a mederváltozások miatt elodázhatatlan újbóli — ezúttal harmadik — felvétele adott alkalmat ismét vízhozammérésekre.** Elvi változás azonban nem történt: a régi felszereléssel, részletező módszerrel végezték őket. A későbbi évek során a részletező módszer egyre inkább kiszorult a rendszeres mérési gyakorlatból***, elsősorban azért, mert az e módszerre kialakított mérőberendezés nehézzé tette a pontonkinti mérést, s pontossága is elmaradt emezétől. * K. FINÁLY István háromkötetes „Hidrotechnika" című művét a vizekkel foglalkozó mérnöki tudományok eredményei összefoglalásának szánta, megkönnyítve ezzel a fiatal kezdő mérnökök áttekintés! lehetőségét a gazdag hazai és külföldi szakirodalom felett. ** A Vízrajzi Intézet Tiszabecstől Szegedig végzett méréseket, amelyeket a „Tisza helyszínrajza, hosszszelvénye és kereszt-szelvénye" című kiadványban tett közzé. A mérések során megállapították, hogy az átvágások sok helyen elfajultak, a meder mélyebben ágyazta be magát, ennek megfelelően a kisvizek szintje lejjebb szállt, a töltésezések miatt viszont megnőttek az árvízmagasságok. *** A vízrajzi évkönyvek tanúsága szerint a rendszeres vízhozamméréseknél 1937-ig alkalmazták a részletező módszert.
